Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE VAS ISTVÁNNAL - A humanizmus határai
alatt igenis azt szerettem volna, hogy azok a fegyverek, amelyeknek győzelmét kívántam, — győzzenek és minél nagyobb pusztítást vigyenek végbe. Sajnos! És ha forradalom vagy ellenforradalom van valahol, akkor azt szeretném, hogy az a fél győzne, akinek a pártján vagyok. Nem tehetek róla! Ha háborúba keverednénk, — amitől óvjanak meg az égi és a földi hatalmak! —, azt szeretném, ha a magyarok győznének. Hogy mi legyen a jellemzőiük azoknak, akik győznek, azzal talán meg tudjuk határozni a humanizmus jellegét? Hát azt nem mi fogjuk megfogalmazni, hogy mi legyen a jellemzőjük —, és sajnos az egyház sem. — Milyeneket szeretnénk? Hát olyanokat, akik nem sütik el a puskát, de lehetőleg ne is legyen puskájuk. — Én a humanizmus egyik legnagyobb, legfrissebb, legérvényesebb képviselőjének Allendét tartom, azt is mondhatnám, ő a humanizmus hőse, vértanúja. Mutatok egy verset, amit róla Írtam: Naiv lett volna? Csak azért, mert komolyan vett / Néhány tételt, amit mi rég leírtunk / A Tartozik oldalról? De mit ér az élet, / Ha meg nem próbáltatik legalább időnként / Ez a valószínűtlen eshetőség? / Ö nyitott szemmel járta végig ezt a gyönyörű / Zsákutcát, (részlet) — De azért utólag már jobban szeretném, ha Allende is elsütötte volna a fegyvert, sőt, ha megelőzi Pinochetet. Mert hát humanizmus volt a Cromwellé is, aki azt mondta: „Bízzatok Istenben és markoljátok erősen a puskát!” Persze, mert a humanizmusra is érvényes az, hogy semmiféle eszme nem nyilvánulhat meg a földön tökéletesen, tisztán, és úgy, hogy ne mondana ellent önmagának. Vagy a kereszténység talán mindig az Evangélium szellemében működött a földön? De aki azt hiszi, hogy ezt az érvet fölhasználhatja a kereszténység ellen, az nem érti a kereszténységet. Én is hiszem, hogy a szeretet a legnagyobb erő a világon és, hogy ez a legnagyobb erő Jézusban testesült meg. Ne felejtsük el azt sem, hogy Jézus is kiűzte a kufárokat a templomból, de nem akasztotta fel őket. — De erről már egyszer beszéltem a Vigíliában. A legtöbb bajt az emberség kialakításában a Mammon és a hatalom okozza. Mert akinek vagyona van és ragaszkodik hozzá, az elveszett ember. Ha emberségünket Jézushoz akarjuk formálni, akkor az ön egyik legszebb versével így fordulhatunk Hozzá: Te naponta megfeszített / Mi Urunk, aki még itt is jelen vagy, / E márvány-, arany-, hatalomdagályban, / Tégy értünk csodát, add meg minekünk, / Hogy a mi hitünk / Ne fúljon ilyen cikornyás kudarcba I... I Hogy a gondolat nagy lendületét / Meg ne akassza / Terpeszkedő beteltség, / Ostoba pompa, / A nagy kupolát, / A tér komoly oszlopsorát, / Szentjeid küzdelmét, a tiszta / Mesterek szigorú tervét /... / Nem irgalomra / Lesz szüksége a földnek. / A buta bestiát, a gőgöt öld meg / Bennünk Uram, / Különben minden hasztalan. I Övj meg minket a hatalomtólI — (Ima a Szent páter templomban — részlet). A mi Himnuszunk tudtommal a legszebb szövegű nemzeti himnusz és ráadásul a legmagasabb erkölcsű és a leghumánusabb. De még Kölcsey Himnuszában is az áll, hogy „Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel!” — És ez mi mást jelent a gyakorlatban, mint hogy minél több ellenségünket pusztítsuk el? És bizony az Evangéliumban is találni ellentmondást ebben a tekintetben. Majdnem azt érzem, hogy Jézusunk még adósunk maradt egy magyarázattal. Ö sok mindenre nem akart magyarázatot adni, talán mert az embereket gyöngéknek, vagy éretleneknek találta hozzá. A lényeg az, hogy Jézus azt tartotta volna helyesnek, ha a gazdagok szétosztják vagyonukat, a szegények pedig nem gyötrődnek azon, hogy a másnapról gondoskodjanak. De hát nem így lett. A gazdagok nem osztották szét vagyonukat, és a világnak se lett vége. Amióta ismerem az Evangéliumot, azóta a szocializmust fel tudom fogni úgy is, mint annak gyakorlati kiegészítését, ami nélkül nem lehet meglenni ebben az ideiglenes világban. Minden korszak keresi a saját emberképét, emberi lényegét. Az irodalomban is. De nehéz megtalálni benne az emberi közös nevezőt. Hogy csak az én ifjú koromról beszéljek, a nyugat-európai költészet két kezdeményező nagy mestere Apollinaire és Eliot, tudvalevőleg éppen embereszméjükben van a legáthidalhatatlanabb ellentét. Vagy nézzük közelebb: Kassák, vagy Babits? A két háború közti évtizedek emberi lényegét ugyan melyikük ragadta meg? hiszen egyidőben keresték. És az időben való hazaérkezés jeléül említem még Illyésnek, Weöresnek és Juhásznak az emberképét. Elképzelhető, hogy az emberkép, az emberfogalom, az emberi lényeg nem csupán koronként, hanem nemzedékenként is változik. De ezt nem úgy mondtam, mintha nem tudnám, hogy voltak korok, amelyeknek megvolt az egységes, vagy legalábbis uralkodó emberképük, — és hogy egy egységes emberkép miért ne foglalhatná magába a legeltérőbb egyéni változatokat. Nézzünk csak 19
