Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 1. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE VAS ISTVÁNNAL - A humanizmus határai

egy példát. A tizenkét apostol igen különböző személyiség volt. Azonban kétezer év távolából is jól kivehető, hogy azonos emberképük volt: az Ember Fiának konkrét képe. — És hogy hazai példát mondjak: Nagy Lajosnak, József Attilának, Déry Tibornak, Radnóti Miklósnak van egy közös emberképe, amelyet akárhogy is nézzük, leginkább a szocialista ember fogalmával közelíthetünk meg. Mindezekből a példákból az is kiolvasható: annak, hogy egy korszaknak az emberképéről beszélhessünk, — előfeltétele, hogy abban az emberképben mindnyájan komolyan higgyenek.

Es most kérem, hogy saját emberképe kialakításáról szóljon nekünk.

Azt láthatja, hogy az embereket próbáltam megérteni az életben és az irodalomban is. Aztán Isten tudja miért, talán belé is nevelték az emberbe —, bár én mindig igyekeztem mindannak ellenállni, ami nevelés volt—, mégis belém szivárgott valami, vagy ilyen a természetem, vagy nem is tudom, micsodám, hogy az embereket szeretni kell és — hogy úgy mondjam — jónak kell lenni, és semmiképp sem szabad gyilkosnak lenni. Aztán, ha az ember később nagyon sokáig él —, mert már illetlenül sokáig élünk itt —, és sokat megél, akkor feltámad benne a gondolat, hogy miért is kell az embereket szeretni? — Ha az ember mindazt megélte, amit megélt; a háborút, a hitlerizmust, meg sok mindent azután is —, megkérdi, miért kell az embereket szeretni? A természetben ugyanis semmi sem vall arra, hogy humanistának kell lenni. És ott vannak az ember ösztönei. Manapság sokat beszélnek az emberi teljességről, meg az úgynevezett önmegvalósításról. Bennem él olyan érzés, hogy Isten őrizzen attól, hogy a teljes embert kifejlesszük, az összes ösztönével együtt. Mert igenis az emberben benne van az ölés, gyilkosság, a rablás, minden rossznak az ösztöne is.

Az emberi teljességen általában a pozitív adottságokat értjük.

Ez volna szép, ha lehetne az emberben a csupa-jót felnevelni. Ezt úgy mondták az én fiatal koromban: az volna jó, meg egy kis májusi eső!

Meg a feltételes reflexek is segítenek valamit. Például ha a gyerek a kályhához nyúl, az ujjára ütnek, Így egyszer talán belátja, hogy a helyeset, a jót kell tennie.

Hát ezért nem vagyunk eléggé humanisták, amint a dalban is hallotta. Ha egyszer jól az ember fejére vernek, akkor — legalább is egy ideig —, jó lesz. Hát ez a humanizmus?! — Egyszóval: hogy miért kell humanistának lenni? En erre nem tudok ma már más okot, mint hogy Jézus is szerette az embereket! — Nem tudok ennél meggyőzőbb érvet arra, hogy az embereket szeretni kell, és hogy ne az erőszak győzzön.

Nemcsak ebben az utolsó gondolatban, hanem Írásaiban számos helyen azt látom, hogy ha az ember-kérdés megoldásáról van szó, végül is mindig Jézushoz fordul. Néhány szóval mondja el nekünk, hogyan jutott közel Jézushoz.

Nézze, ha azt mondanám, hogy az olyan villanásszerű felismerés volt, mint ami Szent Pált érintette, akkor hazudnék, mert nem volt az. Már azon is habozom, hogy mondjak-e olyat, hogy út. Már ez is túl patétikus ehhez... Ami Jézushoz, Krisztushoz vezetett, hogy komolyan vegyem az egészet — meg kell mondanom —, arra egy „istentelen" könyv indított. Ha nagyon élesen, kiélezve akarnám megfogalmazni, az egy „hírhedt" könyv volt: Renan- tól a Jézus élete, és A kereszténység ereaete. Ami magában véve is gyönyörű könyv, nagyszerű könyv! Ez volt az, ami ráébresztett, hogy a Jézus nem mese. Engem éppen az fogott meg, az változtatott meg, amiért kiközösítették művét: hogy ő Jézust és a kereszténységet történeti fogalomnak, vagy történelmi eseménynek tartotta, és ilyenként próbálta megírni. Tehát Jézus volt! Létezett! —Amikor ezt megértettem, akkor elkezdtem őt komolyan venni. Aztán egy nagyon lassú folyamat kezdődött el bennem, amíg keresztény lettem —, ha keresztény lettem. Ezt így nem mondom ki szívesen, mert olyan rangnak érzem —, mint ahogy azt sem mondom ki szívesen —, hogy kommunista vagyok vagy kommunista lettem! Ezt így hangoztatva szerénytelenségnek érzem. Mert nagyon hosszú út vezetett odáig, hogy szerettem volna igazán keresztény lenni. Nagyon nehéz erről beszélnem. Tudja — vegye úgy, — hogy engem nem szoktattak hozzá gyerekkoromban ahhoz, hogy erről lehet beszélni. A legtöbb úgynevezett keresztény nevelésben részesült embernek, vagy gyereknek ez természetes beszéd volt, hogy „hiszek Jézus Krisztusban” és „Jézus van”. Es ezt vagy nem veszi komolyan, vagy pedig olyan természetesen a vérévé változik és alakul, hogy erről minden zavar nélkül tud beszélni. Énnekem ez, hogy ezzel foglalkoztam, majdnem titkolandó do20