Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám
„Megtanultuk, hogyan szállnak a madarak, miként úsznak a halak. De nem tanultuk meg azt az egyszerű művészetet: Hogyan éljünk testvérek módján.” Martin Luther King Isten emberré lett és ezzel a történelem középpontjává vált. Mi, keresztények Krisztus halálában és leitámadásában találjuk meg igazi beteljesülésünket. Amikor a „Humanizmus és a kereszténység" témáját a húsvéti időre helyeztük — tudatosan tettük. Jézus Krisztus a prototípusa a beteljesedett embernek, Ű az, aki legyőzte a halál ellentmondásait, Benne elkezdődött az ember igaz jövője, és vele együtt beteljesül a világ jövője. A 2. Vatikáni zsinat lelkipásztori konstitúciója új humanizmus ról szál, a Populorum Progressio pedig a teljes h u m n izmusra buzdítja a keresztényeket. Azóta is számtalan Írás, párbeszéd, püspöki konferencia, teológus foglalt állást, nemcsak tanításában és elveiben az emberi méltóság kérdésében — hanem minden területen megajánlotta az egyház konkrét szolgálatát az ember megsegítésére, felemelésére, továbbfejlesztésére. A humanizmus kérdésére ezért nekünk is ismételten vissza kell térni újabb teológiai megvilágításban és a különféle lelkipásztori megközelítésekben. A TEOLÓGIA 1975/2. száma a humanizmus helyét kereste a teológiában, jelen számunk viszont az emberiesség társadalmi, köznapi értelméből kiindulva, a megelőző évszázadok humanizmusának fordulatát összeveti a bibliai emberképpel és a zsinati értelmezéssel. Mindebből kitűnik, hogy nincs külön profán világ és megszentelt világ — egy és ugyanannak az embernek kell érett személyiséggé válni a történelemben és az Isten országában. Ezért az egységért az egyház kettős feladatot vállal: egészen elmerül a világ életében és problémáiban, de úgy, hogy ugyanakkor mégsem azonosulhat teljesen a világ szellemével, a korok változó divatjával, mert megrövidítené az evangéliumot. — Előttünk áll a nagy kérdés: „mivé lesz az egyház, Isten szent népe ebben a kettős feszültségben?" — veti fel korunk neves teológusa, Walter Kasper. Ha az evangéliumra, Jézusra építjük a humánum követelményeit, úgy az emberszeretetet belegyökereztetjük az Isten szeretetébe. Jézus Krisztusban Isten „érettünk, emberekért, a mi üdvösségünkért" emberré lett és ezt az emberséget mindörökre felvette magába. Mi is csak úgy lehetünk igazán istenivé, ha emberségünket Jézus Krisztusban valósítjuk meg. Az Ű sorsa tehát mindörökre egybelonó- , dott az emberiség sorsával. Jézusba vetett hitünk, minket hívőket, arra indít, hogy ha segítünk az embereken a legkisebb dologban is, akkor már kezdjük megvalósítani az üdvösségüket. A keresztény minden konkrét cselekedetében, legmélyebb lényege szerint, Krisztust valósítja meg. És ennek az igazi emberinek a keresése jelenti a világ beteljesítését Isten végleges akarata szerint. Minket keresztényeket ez a Krisztusba vetett hit és cselekvés tanít meg az emberi méltóság tiszteletére és minden egyes ember szolgálatára. Ez a törekvés irányítja az igazságosságért való elkötelezettségünket a történelemben, mert mindnyájan felelősnek érezzük magunkat a világ életéért. így fokozatosan megértjük Szent Pál igényes szavait: „Krisztus bennetek a megdicsőülés reménye. Őt hirdetjük, amikor intünk és a teljes bölcsesség birtokában tanítunk mindenkit, hogy minden embert tökéletessé tegyünk Krisztusban" (Kol 1,27.). Sz. A.
