Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - KÖRKÉP - Goják János: Mennyei Atya - Anyaszentegyház
Ószövetség Istene. Jézus az Istenhez való viszonyát a vallási hagyományoknak és sajátos helyzetének megfelelően Atya-fiú viszonyként élte meg. Az ő mennyei Atyja azonban bőven rendelkezik anyás vonásokkal is, hasonlóan az ószövetségi próféták fentebb vázolt istenképéhez. Az Újszövetség Istenének legfőbb vonása, a megbocsájtó, hozzánk, bűnösökhöz lehajló irgalmas szeretet. Az a kifejezés, hogy Isten a szeretet, annyit jelent, hogy Isten lényege szerint hozzánk lehajló, emberhez forduló, megbocsájtó szeretet.0 Jézus ezt a szeretetet képviseli és éli meg akkor, amikor az elesettek, a szegényekhez és bűnösökhöz fordul. Isten szeretető a megváltás gesztusában csúcsosodik ki, amely — a mi nézőpontunkból — inkább női magatartás érvényesülése, a szolgálat, az engedelmesség, a szenvedés türelmes elviselése által valósult meg. FÉRFI, ILLETŐLEG NŐI ELEMEK AZ EGYHÁZBAN. Hogyan tükröződik az egyházban a vázolt istenkép? Más szavakkal: milyen férfi, ill. női jellemzőket találunk az egyház arcán? Ismét szögezzük le, hogy megállapításaink csak megközelítőek. Hiszen olyan vonás, tulajdonság csupán, amely csak az egyik nemre lenne jellemző, nem is létezik, miként fentebb már utaltunk rá. Mégsem érdektelen megvizsgálni, hogy az egyház intézményeiben és gyakorlatában hogyan tükrözi azt az Istent, akit Jézus Krisztus mutatott meg nekünk. Ahhoz nem fér kétség, hogy ezt az Istent kell tükröznie, hiszen ennek az Istennek küldetésében járja a történelem országútját. Vizsgálódásaink középpontjába azt a kérdést állítsuk, hogy hogyan érvényesült az egyházban az uralkodás illetve a szolgálat eszméje. Az elsőt inkább férfi, a másikat inkább női tulajdonságnak tekintjük. Maga az uralkodás, azaz bizonyos hatalom gyakorlása az egyház egyik jellemzője. Ö ruházta fel vele apostolait, amikor rájuk bízta művének folytatását. Ennek a hatalomnak letéteményesei a püspökök, élükön a római pápával és a papok. A Krisztustól kapott hatalmat az ősegyházban kizárólag lelki hatalomnak tartották. A püspökök a rájuk bízott hívekkel együtt figyelték a Lélek indításait és irányították a gyülekezet életét, annak tudatában, hogy sem domíniumot (uralmat), sem potestast (hatalmat) nem gyakorolnak a szó evilági értelmében, hanem ministeriumot (szolgálatot) Szent Ágoston tanításának megfelelően.7 Igaz, hogy a konstantini fordulat után az egyház vezetői esetenként támaszkodtak a világi hatalomra, de saját hatalmukat tová'bb- ra is lelki hatalomnak tekintették. A változás VII. Gergely küzdelmeivel következett be. A hatalom új értelmezése és gyakorlásának új módja vált általánossá. Az egyház vezetői tovább is Krisztus helyettesének tartották magukat, de hatalmuk mór nem volt misztikus, lelki, hanem nagyon is evilági, és uralom és hatalom igényüket nagyon is evilági módon igyekeztek érvényesíteni. 8 Ez a kor egyébként a jogászi látásmód elhatalmasodásának az ideje is. A hangsúly a cselekedet, az aktus külső, formai feltételeire tolódott és háttérbe szorult a lelkiség, tehát a belső elem. Ennek a fordulatnak ártalmas következménye a ritualizmus és a moralizálásnak az a módja, amely a cselekedetet mintegy függetlenítette az embertől és azt méricskélte, hogy mennyire felelt meg elvont normáknak, szabályoknak. A kegyelmet is úgy kezdték tekinteni, mint valami embertől független dolgot.9 Ezt a változást úgy is értelmezhetjük, hogy az egyházban a női elem rovására elhatalmasodott a férfi elem. A változásokkal egyidőben kialakultak ill. megerősödtek az egyházi kiváltságok, divatba jöttek hatalmi jelvények, hangzatos címek, melyeket szemünk láttára vet le ma az egyház. Mindennek ellenére az egyház továbbra is a krisztusi üdvösség hordozójának tudja magát. Úgy gondoljuk, hogy későbbi korok világlátása is hatott az egyházra. Az újkori iparosodás és technikai fejlődés következtében az értelem szerepe felértékelődött, hiszen a fejlődés az emberi értelemnek volt köszönhető. Nagy hangsúlyt kapott a szervezettség, a rend igénye. Megítélésünk szerint mindkettő az egyházra is befolyással volt, s többnyire a női elem rovására. A hit jószerivel aprólékosan kidolgozott elvont formulák elfogadásává degradálódott. A hit értelmezésében eluralkodott az intellektuális elem az érzelmi, indulati, akarati tényezők hátrányára. A szabály, az előírás, a rubrika betartásának követelménye, mint o szervezett rend biztosításának igénye, túlzott jelentőséget kapott és így szükségképpen vált kevésbé jelentőssé az, ami mögötte van, a szív, a személy.10 Ismét előtérbe került az egyházjog, amit túlzott elvontság és merevség jellemzett és az az igény, hogy lehetőleg befogja az élet minden jelenségét, ami eleve lehetetlen. Az egyháznak nyilván szüksége van jogrendszerre. De benne is tükröződnie kell a Jézus Krisztusban testet öltött isteni irgalomnak. Tükröződnie kell annak az anyás vonásnak, amely az Újszövetség Istenének arcát ékesíti.11 A felsoroltak mellett azonban mindig éltek az egyházban a női jellemzők, az anyás vonások. Ezek azonban, megítélésünk szerint inkább a népi vallásosság gyakorlatában és a paraliturgiában találhatók. Olyan mozgalmakra, óhítatgyakorlatokra gondolunk, melyek egykor a keresztény néptől indultak el és azután egyházi jóváhagyást nyerve, hamar elterjedtek. Közös jellemzőjük, hogy bennük a személyes istenkapcsolat megélése kap központi helyet és inkább érzelmi, indulati síkon. A női elem ilyen módon mintegy a „mellékajtón 183
