Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - KÖRKÉP - Muntag Ildikó: Ami csak a nőre vár
romlássá lesz. A nőnek minden, mégoly rejtett vagy jelentéktelennek tűnő tevékenysége is erőt sugároz ki; erőt, mely az élet megrontására, pusztítására vezet, vagy erőt, mely segíti a világot a maga teremtett rendjének megvalósításában, a férfit pedig az Istenhez forduló magatartásra ösztönzi. — Jogos aggodalommal vetődik fel az emberben a gondolat, hogy a férfi szellemi „dóm"-építményei, melyek ma a világmindenségben föltornyosulnak, mennyiben lesznek időtállók a női hordozóerő fundamentuma nélkül. Meggyőződésünk, hogy mindenekelőtt magának a nőnek kell hivatása értelmét végiggondolni. Csak akkor lesz képes a férfit a maga hivatásának alázatára ébreszteni és Istenhez visszavinni, ha a maga életét mint jegyesi-anyai szolgálatot éli meg. „Ó Adonai, Uram, nagy és csodálatos Isten, az üdvösséget az asszony kezébe adtad .. —• Ha most újra megkérdezzük, hogy milyen nőre érti ezt az egyház, amikor az antifónát ajkunkra adja a zsolozsmában, nem lesz nehéz a válasz. Gondol Juditra, Évára és Máriára, de talán elsősorban és legmélyebben önmagára; hiszen érzi, hogy hivatása ez: az üdvösség jele lenni, jegyesi partnere annak az Istennek, aki a teremtett világot állította magával szembe. Rogy eljegyezze magának. De gondol minden nőre is, hiszen mindegyik arra van hivatva, hogy a teremtés és a történelem menyegzői értelmét kinyilvánítsa és a reábízott módon megvalósítsa. Isten jegyesi-megkérő felszólítására a teremtmény jegyesi-odaadó szavát kimondani, — ez az értelme és beteljesítése minden nő életének. Ez az az üdvösség, melyet Isten az ő kezébe adott. Sólymos Szilveszter AMI CSAK A NŐRE VÁR Bibliaolvasó és gondolkodó-hívő nő a Genezis 3,16 kapcsán szembekerül az Úlr kijelentésével; „Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked, mégis vágyakozol férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad.” — E büntetés beteljesülését éljük-e át ma is, vagy egy ókori előítélet rabjai vagyunk-e? Vajon az első bűneset megtörténtekor Isten saját teremtési szándékát — miszerint: „megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket” (Gén 2,27) — változtatta-e meg egy csapásra? A saját képmásának két alakja, a kezdetben egyenrangúak közül egyikük büntetése az alárendeltség? S az elkövetett bűnt a történés összetevői alapján rangsorolta volna, s az asszonyét tekintette volna súlyosabbnak? Ez emberi okoskodás. A Genezis írója éppúgy nem szakadhatott el kora szemléletétől, emberi determináltságától, mint a ma embere, akiknek relativista és dialektikus gondolkodásmódja Isten akaratát öntörvényűnek tartja, és aki az emberiség történelmét kutatva egyszerre tapasztalja Isten büntetését és kegyelmét. S van-e nagyobb kegyelem, mint a bűnbocsánat? Jézus halála óta van nekünk is erről tudomásunk. Isten akkora Ür és annyira szereti az embert, hogy eláll saját ítéletétől, ha neki úgy tetszik. Ehhez a hithez ragaszkodva kísérlem meg nőként megtalálni helyemet a teremtett világban. Az embernek tudatossága folytán megadatott az a lehetőség, hogy humanizálja a természetet, sőt racionalizálja életmódját. A huszadik század utolsó harmadában úgy tűnik, a férfivilág is kezdi elismerni a nő szerepét e folyamatban. De nem az ő nagylelkűségének, s nem is az emancipáció élharcosainak köszönhető e változás. A teremtettségben mindig is egyenrangú volt a két nem, csak a természettől távolodó emberi világ különböző kultúráknak megfelelően a feladatok és jogok kiszabásánál patriarchálissá módosult. Az isteni rend, melyet nevezhetünk természetinek is, vagy szükségszerűségnek, kell, hogy a felboruló egyensúlyt helyreállítsa. A folyamat igen lassú és nagyon az elején tartunk, de a jövő nevében reméljük, hogy megvalósulásához kevesebb évszázad kell, mint amennyi az első lépésekig eltelt. Mert a nő testével-lelkével közelebb áll a természethez, jobban követi az élet biológiai ritmusát, mint a férfi. így a nő teljes felszabadulása is csak akkor következhet be, ha a társadalom fejlődése a természeti törvényekhez közelít. A természeti törvények legnagyszerűbbje épp a megtermékenyülésben valósul meg. A nemiség megszünteti és meghaladja önmagát és teremt újat. Amit a Biblia így fogalmaz csodálatosan; „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és lesznek ketten egy testté” (Gén 2,25). Ha ez a „megszüntetve meghaladás” az emberi élet minden területén érvényesülne — s ez a szeretet jegyében lehetséges is —, a nő is rendelkezhetne mindazon szabadságjoggal, ami ma még legtöbbször csak a férfit illeti meg. A nőre nehezülő terhek akkor feladattá válnának, s a férfinak is érdekévé válna e terhek megkönnyítése. Többnyire a nő rendelkezik azokkal a kifinomult érzékszervekkel, amellyel a természeti világ megannyi apró impulzusát emberi értékké alakíthatja. S 172
