Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE ZELK ZOLTÁNNAL - "Az ágak boldogsága" (Néhány gondolat a védettségről és a gyermeki boldogságról)
mek kéri anyjától: Anyu, végy egy hegyet nekem, olyan magasat, / ha elfárad, ráülhessen / csúcsára a nap — / erdejében madár szálljon, / rókakölyök, őzfi játsszon — / olyan hegy legyen! (...) Ha csak ez a kívánságod, / könnyen tehetem, / meg se veszem, amit kérsz és / mégis megveszem: / tiéd már a Mátra, Börzsöny, / Balatont is néked őrzöm / s mind a réteket! // Ha tavasz jő, hoz új zöldet, / a tél zúzmarát, / hogyha zöldbe, vagy ezüstben, / tiéd minden ág — / tiéd mind a kert, a lanka, / cinke, rigó, búbosbanka / s mennyi szép madár! (Anyu végy egy hegyet nekem —1 részlet). Verseim a gyermek nyelvén mondják el azt is, mennyire vágyódnak az anyai gondoskodásra, a szülői szerető együttlétre, ilyesformán: ... van nekem is egy kis almám, / szomorú, nem bátor, / mint a kicsi kutya, hogyha / elviszik az anyjától. // Lehet, hogy csak gyerekálma / s vágyik még a fára: / ringatgassa, altatgassa / édesanyja ága. (Egyszer én a kirakatban — részlet) — Vagy olvassa ezt a' másikat: Anya, apa hazajöttek, / fáradtak, mert este van. / Azt kérdezik: féltél, fáztál / idehaza kisfiam? // Anya simogat és csókol, / kérdezgeti: hogy vagyok? / Én meg mondom: hogyha megint /elmentek, hát meghalok... // De ha mégis tovább élek, / és én is felnőtt leszek, / hogyha én is gyárba járok / keresni a kenyeret: // Magamhoz veszem a kulcsot, / és az ajtót becsukom, / akkor aztán másszanak ki, / ha tudnak, a kulcslyukon! (Anya, apa hazajöttek — részlet). Nem véletlen az sem, hogy egyik versemben kicsit tréfásan, de mégis nagyon komolyan azt javasolom, hogy állatkertet a lakótelep gyerekeinek. Persze nem tevére, nem zebrára gondolok — de gondolok pávára, mókusra —, olyan kisebb állatokra és madarakra, amelyek megszoknak, megszeretik az emberi környezetet. — Milyen szegény az a gyermek —, és mennyire hiányzik majd belőle az átélő képesség, a gyöngédség, a részvét —, aki nem látott soha házából kibúvó és visszahúzódó csigát —, aki nem látott surranó és meglapuló gyíkot —, aki nem látja, hogy eteti a fecskeanya a kicsinyeit... Én hiszem, hogy a mai panelből és fémből készült világban is meg lehet őrizni az emlékeket! — Ez persze nemcsak elhatározás dolga, sokkal inkábba gyöngédségé, a szeretető, a természettel való szétbonthatatlan rokonságé. Igen, azé a gyöngédségé, szeretető, ami a nő dolga a világban, amit az anyai szív ad a gyermeknek. A nő sajátos adottsága, hogy „a gyermeket a megértés, a türelem, a népek közötti barátság, a béke és az általános testvériség szellemében nevelje — hogy a jövő embere majd tudatosan szentelje energiáját és képességeit az embertársi szolgálatra." — Ezt írja a Gyermek Jogaira Vonatkozó Nyilatkozat 10. alapelve. Kérem a mestert szóljon itt édesanyjáról, az ő szeretetéről és gondoskodásáról I —• Nem vagyok jó interjúalany. Az úgynevezett jó interjúalany hangot tud váltani —, s elveszti szubjektivitását. Én, meginterjúvolt alanyként is csak szubjektív tudok lenni. S az anya iránti szeretetről, az anyámhoz való viszonyról is csak úgy beszélhetek, hogy nem változtatok semmit emlékeimben őrzött érzéseimen. — Gyermekkoromban a jobb- és bal oldali szomszédságunkban is olyan anya élt, aki kicsike volt, koraöreg és fejkendőt viselt. Az én anyám kalapot hordott, szeretett öltözködni s a város legszebb asszonyának tartották. Nekem ez fájt. Én azt hittem, hogy az anya csak csúnyácska és fejkendős lehet. Persze ezt az érzést kamaszkoromban már kinőttem, és az én gyönyörű édesanyám olyan igazi édesanya volt, mint a szomszéd gyerekek fejkendős édesanyja. — Mondjam azt a közhelyet, — édesanyát, édesapát, testvért csak szeretni lehet?! Mondom, mert hosszú életemben de sok családot ismertem, ahol a magáramaradott szülőt tehernek érezték, s de szívesen szabadultak volna tőle. Gyermekév? Igen! Legyen minden év az, de legyen a megöregedett szülők, az elfáradt édesanyák esztendeje is. Én nemcsak tagja vagyok a Nemzetközi Gyermekév Nemzeti Bizottságának —, hanem a mozgalom őszinte híve is. De ha azt a szót hallom; „gyermek” —, akkor melléje mormolom azt a két szót is: „anya”, „apa". — Az apa és az anya védőkarjai — mint annyiszor leírtam már —, mint a fák ölelik a gyermeket. A felnőtt életének harmóniája elválaszthatatlan a gyermekkori védettségtől és boldogságtól, mert ezek az élet eljövendő szenvedéseiben erősítő emlékezéssé válnak: Talpig gúzsbakötve szeretettel, / soha el nem oldott kötelékkel. / Ki oldaná? csak én oldhatnám el. / S ha eloldanám, szívem oltanám el / / Csak a magány, csak a csend indája. — / S átölel az erdő ezer ága, / átalfognak a fák ezer gallyal: / ők ölelnek, akik otthon, karral. / / Az az asszony, ki huszonkét éve / ó, ha tudtuk volna, milyen mélybe, milyen kínok ásta mély verembe / hull alá majd, aki életembe (...) S az a másik, ki mindig dalolva I ment munkába-gyárba, tejesboltba / s úgy szállt a kis bérrel szombat este / mintha madárfiókát etetve. / (...) És öcsém is. S vele a két gyermek. / Ágak fognak —- tudom, ők ölelnek. / Az a gyermek apám arcát hordja — / mintha ő is, ő is átkarolna. / / Mert nemcsak az élők, / de a holtak, / szét ne hulljon lelkünk —, átkarolnak. / Átkarolnak itt is és majd 156
