Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE ZELK ZOLTÁNNAL - "Az ágak boldogsága" (Néhány gondolat a védettségről és a gyermeki boldogságról)
A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE ZELK ZOLTÁNNAL „AZ ÁGAK BOLDOGSÁGA” (Néhány gondolat a védettségről és a gyermeki boldogságról) Ki ne ismerné a mester már-már klasszikussá vált ,,kétsorosát", amelyben az elmúlt évtizedekben hazai lírikusaink közül elsőnek vetette be a létkérdést: Szélfútta levél a világ. De hol az ág? de Ki az ág? A választ mindenki maga leli meg szive mélyén. Már itt szembetűnik, hogy a fa, az ág milyen sokat szerepel személyes lírájában és gyermekverseiben. Hogy mélyebben megértsük ezt a szimbólumot, kérem, mondja el, mit jelent költészetében a I a, az á g? — A fa jelenti mindenek előtt a szépséget, mert élőlény; jelenti az életet. Ha közhely is, mondom: a kettő együtt jelenti az élet szépségét. Gyermekkoromat fák nélkül töltöttem, köves, kopár udvaron éltem, de a közeli utcákban sem láttam fát. Mikor kamaszkoromban, Szatmárnémetiben megismerkedtem a természettel, a legtöbbet a fáktól kaptam. Többet, mint akár a fák mentén úszó Szamostól és Homoród pataktól. A fánál nagyobb csodát aligha ismerünk. Amikor halotti ruhába öltözik — őszi rozsdába —, akkor a legszebb. S nyilván jutalmul kapja Istentől a föltámadást: a tavaszi zöldet, a nyári bőséget. Mozdulatlanul is mozgékonyabbak az embernél és az állatnál. Az istenhivő jelképnek is fogadhatja a fák sorsát-életét. Láthatja a novemberi halált — és láthatja a márciusi feltámadást. A mester költészetében a fa „átlelkesül". A fához hozzátartozik a fészkét féltő madár, együtt pedig a mai technizált világnak jelzi Isten anyai gondoskodását úgy, amint a Teremtéstörténet első lapján olvassuk: mint hatalmas anyamadár, úgy lebegett Isten lelke a vizek felett és kottásként gyűjti szárnyai alá csibéit, a teremtményeket. — Talán ez a bibliai kép tükröződik a ,,Mint kis csibék" című versemben: Kertek, lankák közt vitt utam, / tikkadtan pihegett a táj / s lebegett fönn az alkonyat, / mint óriásmadár. (...) összebújtak, mint kis csibék / s mint kotlós védő szárnyait, / úgy emelte föléjük egy / öreg fa ágait. // Ámulva néztem a csodát: így él, így óv a szeretet — / s csipogva elaludtak a / virágok és füvek, (részlet) — Hasonlót írtam felnőttkoromban is ,,Gyerekhangon": Gyerekhangú rügyeket szól / a vadrózsa ága — / könnyű neki: „anyát", „apát" / mondhat a világra! (. . .) De énszíverrr vonítását nem volt aki kérdi, / pedig anya a Mindenség, / fel- hőkendős néni! (...) Ó, ha most fiának hívna / s ülnék ölben térden! — / jaj / ne vegye még vénségnek / negyven gyermekévem! (részlet). Ebben a Gyermekévben az ENSZ a Gyermekek Jogaira vonatkozó Nyilatkozatának húszéves évfordulóját ünnepeljük. A Nyilatkozat többek között kijelenti: „A gyermeknek joga van arra, hogy boldog gyermekkora legyen. (...) Személyisége teljes és harmonikus kifejlesztése érdekében jóindulatra, szeretetre és megértésre van szüksége. (...) A gyermeknek minden alkalmat meg kell adni a játékra és szórakozásra." — A mester már évtizedek óta ezt nyújtja verseiben gyermekeink számára. Úgy tudom, nem volt saját gyermeke, honnan fakad tehát ez a közvetlen megértése és vonzódása a gyermeki lélekhez? — Az első kérdésre felelve elmondom, hogy gyermekkoromban nem ismertem a növényeket. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy nem láttam soha fát és virágot, hanem, hogy fa nélküli, virág nélküli környezetben éltem. — Nem hiszek abban, hogy a felnőttek valóban emlékeznek gyermekkorukra. Csupán részletekre emlékeznek —, s azt fényesre sikálva életük legtündöklőbb korszakának mondják. Én sivár gyerekkoromat telepítettem be később fákkal, folyóval, madarakkal. Ezért olyan sok a fa, s az éneklő madár gyermekverseimben. Mi hoz közel a gyermekhez? kérdezte tovább. Én az elveszített gyermekkoromat alkottam meg felnőttkoromban. De ezt nemcsak magamnak tettem, minden gyermekhez szólok, hogy szeresse és vágyódjék a természet tiszta szépsége után ... Igen, úgy, amint a versbéli gyer155
