Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Belon Gellért: A női kérdés evangéliumi szemlélete

Nem kis vigasztalására szolgálhat a kései korok keresztényeinek, hogy akit legjobban szeretett, anyját sem részesítette kivételes bánásmódban. És aki úgy érzi, hogy „kinn áll és beszélni szeretne" Jézussal, vagyis kegyelmeinek látható és kézzel fogható megtapasztalását nem érzi, nincs az elvetettek között, sőt közelebb áll hozzá.

A NŐK MÁSOK. Az igaz, hogy Jézus apostolait nem választotta nők közül, és nyoma sincs annak, hogy az Újszövetség intézményes kegyelemszolgáltatásában a nők szolgálatára igényt tartott volna. Szűz Máriát megtehette volna prófétaasszonynak, mint Hulda volt, akinek a nevéhez a Joziás király alatti nagy vallási megújulás fűződik (2Kir 22,14). Vagy szánhatott volna neki olyan kimagasló szerepet, mint Mirjamnak, Mózes nővérének (Szám 26,59), ha Deborának, a nőbírának szerepét nem is követeljük számára (Bir 5,7). A názá- retiek éppen azzal fejezik ki hitetlenségüket Jézussal szemben, hogy Márián, Jézus anyján semmi rendkívülit nem tapasztaltak: „Nem Mária az anyja?... Honnét vette hát mindezeket?" (Mt 13,55)

De nem adott Máriának és más asszonynak sem az egyházban vezető szerepet, nem azért mert kisebbrendűneknek tartotta a nőket vagy nem értékelte őket, hanem mert más szerepet szánt nekik. A feminizmus által követelt egyenjogúságot nem azért kell követelni, mert a nők a férfiakkal egyenlők, hanem mert mások — mondotta a nagy feminista filozófus, Dienes Valéria. Isten így is gondolta el az embert, hogy „saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette” (Tér 1,27). Azt mondhatnánk, Isten képe sztereo-változatban, kettős tükrözésben lesz teljessé. És ahogy a tériesített látásmódhoz mind a két lencse kell, és nem lehet rangkülönbséget tenni az egyik és másik között, de lényeges az, hogy a térnek ne ugyanarról a pontjáról történjen a felvétel és a látás, így az Isten képe is úgy ragyog be az emberiségbe, ha a férfi és nő a maga természetének megfelelő munkát végez. Nem mintha nem tudná elvégezni a másikét, hiszen vannak férfias nők és nőies férfiak; törekedni is kell rá, hogy a másik nem tulajdonságait bizonyos mértékben mindegyik nem elsajátítsa, mert így közelíti meg mindenki egyénenként is az Isten képét, aki magában foglalja a két nemre elosztott tulajdonságokat. — Az apostoli szolgálatot Jézus a férfiaknak szánta, a léleképítés személyes kiépítését a nőknek.

ÉS SZENT PÁL? Ilyenformán lehet megítélni Szent Pál magatartását is. Már föntebb láttuk, hogy a leglényegesebb dolgokban Szent Pál nem teszi alacsonyabbra a nők helyzetét (a szexualitásban). A párválasztásban sem ad több jogot a férfinak, mint a nőnek: „A feleség ne hagyja el a férjét... A férfi se bocsássa el a feleségét" (1Kor 7,10). Akkor sem tesz különbséget, amikor a hitetlen féllel való viszonyt tárgyalja az ún. páli kiváltságban: „Ha a nemhivő fél elválik, hadd váljék el. Ilyen esetben a testvér vagy nővér nincs lekötve” (1Kor 7,13). És még szinte bátorítja azokat, akik talán vallásos buzgóságíól vezettetve a hitetlen mellett végsőkig kitartani gondolták: „Honnan tudod, te asszony, hogy a férfit üdvösségre vezetheted? Vagy honnan tudod, te férfi, hogy feleségedet megmentheted" (uo. 16.). Nem győzünk csodálkozni azon, hogy az a Szent Pál, aki bekötteti az asz- szony fejét „annak jeléül, hogy hatalom alatt áll" (iKor 11,10), a lényeges dolgokban teljes egyenjogúság álláspontján van.

Ez a fölfogás jellemzi viselkedését is. Ő, az állítólagos nőgyűlölő, ugyanabban a Korin- tusiakhoz írt levelében indulatosan és a tőle szokott hevességgel síkraszáll a női szolgálat igénybevételére. Szinte élesen pattognak egymásutáni kérdései: „Vajon nem vagyok szabad ember? Nem vagyok apostol? Nem vagytok-e az én művem?... Nincs jogunk az evéshez és iváshoz? Nincs jogunk ahhoz, hogy asszony nővért magunkkal vigyünk, mint a többi apostol?" (IKor 9,1—5). És a Rómaiaknak írt leveléből látjuk, hogy az üdvözlések között legalább annyi férfinak szóló üzenet és köszöntés van, mint a nőknek. „Priszkát, Máriát, Juniát, . . . Köszöntsétek Trifénát és Trifózát, akik az Úrért fáradnak. Köszöntsétek a szeretett Perziszt, aki sokat fáradozott az Úrért. Köszönísétek az Úr választottját, Rufuszt és anyját, aki nekem is anyám . . . Köszöntsétek . . . Júliát, Nereuszt és nővérét, meg Olimpiát...” (Rám 16.). Nem kerülheti el figyelmünket az a finomság, ahogy ezeket fölemlíti, az a nagyrabecsülés, amivel munkájukat és szereplésüket méltatja. Még az is nagyon sokat árul el Pál finomságából, ahogy a Filippieknek írt levelében Evódiát és Szintihét békére inti. Egyáltalán nem parancsolólag formed rájuk, amin nem csodálkozhatnánk, de az össze- kuszálódott pszichikai helyzet megkövetelte tapintattal kéri munkatársa segítségét „azoknak, akik velem együtt fáradtak az evangélium hirdetésében" (Fii 4,3).

Hogy ez a Pál által igénybevett női munka meddig terjedt, azt pontosan nehéz meghatározni, mert ugyanabban a Korintusiaknak írt levelében írja: „Az asszonyok hallgassanak összejöveteleiteken" (1Kor 14,34). Viszont korábban ezt írja: „Minden asszony, aki fö- detlen fővel imádkozik vagy prófétái, szégyent hoz fejére” (uo. 11,5). És mert „aki prófétái, a közösséget építi” (uo. 14,4), és „az emberek épülésére, buzdítására és vigasztalására beszél” (uo.), a fenti tilalom — úgy látszik — csak a szolgálati szereplést foglalja magában, és nem zárja ki az igehirdetésnek és imádkozásnak közvetlenebb formáit (családi hitoktatás, kisebb közösségek, karitász keretében).