Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Böröcz Enikő: A megáldott emberiség
(„férfivá és nővé teremtette őket”) szándékos ellentétben áll az egyes számmal („Isten képmására teremtette őt"), így elesik az a feltételezés, hogy a teremtés eredetileg „androgyn” embert hozott létre. Isten akarata az embert nem magányra teremtette, hanem arra hivatta, hogy a másik nem számára TE legyen".6 Rád ezt a Genezis 1,27-re utalva írta le. Szavai megerősítik azt a lényeget, amit a hagyományanyag olyan egyszerűen mond el: az EMBER a teremtés isteni aktusa révén elsősorban mint ember jelenik meg, és csak azután, megjelenési formáját illetően, mint férfi vagy nő. Mind az EMBER-mivolt, mind pedig a nemiségnek ténye isteni, teremtői elhatározás és cselekedet következménye. A Nő megteremtése valami hiányt pótol a teremtés egyébként tökéletes rendjében. Az első emberpár megteremtése egyszerre jelentette az EMBER embervoltának a kiteljesedését, ugyanakkor aláhúzta azt az igazságot, hogy az EMBER közösségre teremtett lény. A bűneset jelentősége a nemek viszonyában A Jahvista elbeszélő — rögtön azután, hogy szemléletes módon leírja: az első emberpár kapcsolatára a természetesség volt a jellemző, közli a bűneset történetét is, aláhúzva, hogy az milyen mélyreható törést idézett elő az első emberpárnak a világgal, de egymással szembeni viszonyában is. A kezdeti, szinte idilli, békés egymás mellett élést, melyben az emberség vonalán azonos, de a megjelenési formájukat tekintve különböző személyek — férfi és nő — vettek részt, alapvető módon törte meg a bűneset bekövetkezése. Kevesen figyelnek fel azonban arra, hogy ebben a történetben rendkívül élesen rajzolódik ki a hármas felelősségnek gondolata, ti. a Személyes Rossznak, a Nőnek és a Férfinak felelőssége, — még akkor is, ha ez a felelősség nem azonos értékű és súlyú. A büntetés kiosztásakor alkalmazott sorrend szemlélteti a felelősség mértékét, a büntetés súlya pedig megosztódik a „három bűnös” között. A teológusok is általában „bűnbeesésről”; Éva és Adóm „engedetlenségéről” szoktak beszélni. Kollektív felelősségrevonás történik itt kollektív módon elkövetett bűnért. A személyes bűn és a kollektív bűn fogalma itt kapcsolódik, és jelzi, hogy sokszor a személyes bűnök mögött kollektív bűnök, máskor a kollektív bűnök mögött személyes bűnök húzódhatnak meg. Az embernek még a bűnben „sem jó egyedül”. Kari Heinz Ra- bast Genezis kommentárjában helyesen jegyzi meg: „Hátborzongatóan érvényes Isten szava a megkísértés poklában is: nem jó az embernek egyedül lennie. Az ember a bűnben sem akar egyedül lenni. Ezért csábítja el a nő a férfit”.7 A Személyes Rossz először az Asszonyhoz fordul, —• ezt a tényt Rabast így magyarázza: „Az a tény, hogy a kígyó előbb az asszonyhoz fordul, arra utal, hogy a nő érzékisége hamarabb fejlődött ki, mint a férfié”.8 (E vélemény azonban nem általános a szaktudományban. — szerk.) — A büntetés ezért elsősorban az lesz, hogy a két bűntárs, a Személyes Rossz és az Asszony között egészen az utódokig menően is örök harc fog folyni. Ők ketten a „jövőben” többé nem mint szövetségesek, hanem mint ellenfelek állnak egymással szemben. A Személyes Rossz átkot kap, a Férfi és a Nő nem átkot, hanem büntetést, mely utódaikban is öröklődik. Bár ők nem lettek megátkozva, életük azonban alapvető módon megváltozik: az Istenhez fűződő kapcsolatuk, egymás iránti kapcsolatuk is, de a teremtett világgal való kapcsolatuk is mássá lesz. Az Isten „messzebb” lesz tőlük, és személyes kapcsolatuk is, de a világban való viszonyuk is „problémásabb” lesz, mint addig volt. Isten azonban még a büntetésben is kegyelmet rejt el, erre utal Rad- nak a magyarázata: „A férfinak és nőnek egymással testi közösségre való rendeltetése beleillett már Isten paradicsomi teremtési rendjébe. Szerzőnk finom ítélete nyilvánul meg abban, hogy a testi érintkezés tényleges megtörténtét mégis a paradicsomon kívülre helyezi”.9 Az Ótestámentum hangja ezután az isteni büntetés-kihirdetés után alapvető módon megváltozik. Mintha hiába lenne adott a jó alap az EMBER teremtéséről, a NEMEK helyes értelmezéséről, a közös isteni áldásról, aztán a közös bűnről és a közös felelősségről, — az Ótestámentumon szemlélete mégis megváltozik. Egyrészt felváltja ezt a derűs hangot egy másik, ellenségesebb hang, melyben a nemek már inkább állnak egymással szemben, mint egymás mellett. Az EMBERISÉG tagjai, akik megjelenési formájukat illetően Férfiak és Nők, ettől kezdve már nem állnak azonos szinten az Ószövetségnek — legalább is —egyik fajta ábrázolásában. Az Asszony sem az áldás, sem a felelősség dolgában nem kap egyenlő elbírálást. Az áldást mintha nem kapta volna meg, a felelősséget mintha egyedül viselné. A paradicsom elvesztése a nemek egymáshoz való viszonyában is veszteséget okozott, mert a bűneset története az Ótestámentum egyes íróinak az értelmezésében a nő szerepét egyoldalúan pejoratív tartalommal töltötte meg. Ettől kezdve az Ótestámentum lapjain sajátos kettősség érvényesül. Marad ugyan a régi hagyományanyag, mely a közös eredetről, a közös áldásról, a közös bűnbeesésről és a bűnök közös vállalásáról beszél. Ugyanakkor azonban felbukkan az ellenhang is, és — bár koronként más-más hangerővel — mindennek az ellenkezőjét mondja. Ennek a hangnemnek lett aztán az „eredménye” az, hogy az ószövetségi korok Nője jogi, szociális, és vallásos vonatkozásban is alárendelt helyzetbe kerül. Egyet138
