Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Böröcz Enikő: A megáldott emberiség
rint — egyszerre jelenti megtisztelő tartalmak birtoklását, de hordoz magában veszélyeket is. Az egész Szentírás elénk tárja ezt a kettősséget: az EMBER magasra emelését, értékeinek felmutatását, de ugyanakkor gyarlóságainak kendőzetlen ábrázolását is. Mindez a kettősség azonban sosem öncélú. Az EMBER-t nem önmagában tekintjük, mert a Biblia nem antropocentrikus, hanem teocentrikus és krisztocentrikus. Az őstörténeti hagyományanyagot átkutatva, különös tekintettel a Jahvista elbeszélő és a Papi Irat tanító mondanivalójára, összefoglalóan elmondhatjuk, hogy az egész Szentírás itt foglalja össze az EMBER-rel kapcsolatos véleményének alaphangját. Ebben az esetben igaza van Gerhardt von Radnak, aki a Mózes első könyvéhez írt magyarázó kommentárjában a következőket írja: „A héberben az ADAM (ember) szó gyűjtőnév, ezért nincs többes száma, je lentése valójában, emberiség . . . Luther jól visszaadta jelentését az ösztönszerűen használt Menschen, emberek kifejezéssel”.4 A két nem L Az ember teremtésének elmondásával párhuzamosan mind a Papi Irat, mind a Jahvista elbeszélő azonnal közli, hogy az EMBER — amellett, hogy mint EMBER jelenik meg a világban — megjelenési formáját illetően mint férfi vagy nő szerepel. A Jahvista elbeszélő rendkívül szemléletesen húzza alá ennek a ténynek a fontosságát, amikor elmondja, hogy az Ür felsorakoztatta az EMBER előtt, minden teremtményét, hogy elnevezze azokat, de az EMBER- nek még a névadások megtörténte után sem sikerült „hozzáillő" segítőtársat találnia. A héber szöveg megfelelő szava a „KÖNEGD” kifejezés rendkívül képiesen fogalmazza meg, hogy mit ért a „hozzáillő” kifejezés alatt. E kifejezés ugyanis azt jelenti, hogy vele értékileg azonos, ugyanakkor „más" valaki vagy valami. Jelen esetben azt jelenti, amit ma a „partner” szóval szoktunk jelölni. Megfigyelve a bibliai helyzetet, ez a jelenet még egy emberre, egy „másik" emberre utal, aki éppen ettől a „másság”-tól válik „hozzáillővé”. A hangsúly elsősorban azon van, hogy mindketten emberek és mégis mások! A Papi Irat és a Jahvista elbeszélő között különbség található a két nem teremtésének leírásában. A Papi Irat rendkívül egyszerűen, katechetikus jelleggel mondja el az EMBER teremtését, és rögtön ahhoz kapcsolódóan a NEM-ek születését. Ezt a gondolatsorát összefoglaló jelleggel meg is ismétli Mózes első könyvének 5. fejezetében, amikor elmondja az EMBER—ADAM nemzetségtáblázatát, és ebben összefoglalja a teremtés csúcsát jelentő ember-teremtését, rögtön ehhez kapcsolódóan a nemek teremtését, és az ennek nyomán elmondott isteni áldást. Emil Brunner munkájában („Der Mensch im Widerspruch”) a Papi Irat rendkívüli egyszerűségére utalva írja le a következő mondatot: „Ez a két nagy horderejű mondat lapidárisan egyszerű, ezért alig vesszük észre, hogy általa szétfoszlik a mítosz és a gnosztikus spekuláció, a cinizmus és aszketizmus, a szexualitás istenítése és a szexualitástól való félelem egész világa”.5 A Jahvista elbeszélő az emberi egyedüllét nehézségeit írja le. Az egyedüllét a segítségnélküliséget jelenti az ember számára. Ezt az egyedüllétet és segítségnélküliséget kívánja feloldani a Papi Irat szerint az asszony „megteremtésének", a Jahvista szerint pedig az asszony „felépítésének” az aktusa. A Papi Irat ugyanis a héber „BARA” kifejezést használja; mely köztudomásúan a semmiből való teremtés megjelölésére szolgál, a Jahvista pedig a „BANAH” igét, mely a meglevő anyagból valami újnak, másnak az alkotását jelenti; tehát ismerős elemek más rend szerinti egyberakását. A kétféle hagyomány minden különbözősége ellenére ugyanazt a lényeget mondja ki; azt ti., hogy a két NEM topjai minden látható és láthatatlan különbözőségük ellenére is a lényegüket illetően EMBEREK! Ember a férfi és ember a nő! A Jahvista elbeszélő külön hangsúlyozza, hogy a teremtés következtében kialakult helyzet, a FÉRFI és a NŐ megjelenése, a kezdet kezdetén még semmiféle feszültséget nem okozott az első emberpár kapcsolatában. „Mindketten mezítelenek voltak, az ember és a felesége, és nem szégyellték magukat”. Ugyanakkor azonban mégiscsak történt valami lényeges változás az asszony belépésével a világba. Erre utal, hogy szerepel már a nemeket jelentő két kifejezés az IS és az ISA, az egyik a FÉRFI, a másik a NŐ jelölésére. A közös gyökkel a Biblia a közös isteni eredetet és az emberi egybetartozást kívánja jelezni. Sem a Papi Irat, sem a Jahvista elbeszélő nem beszél még a kezdet kezdetén a NEM-ek alá-, vagy fölérendeléséről. A két NEM tagjai, az első férfi és az első nő, minden különbözőségük ellenére emberi egymásmellettiségben jelennek meg. A hangsúly ebben az egymás mellé állításban a közös eredetre, az isteni eredetre, a közös embervoltra, és az egymásmellé való rendelésre esik. Az Ószövetség e legrégibb hagyományaiban nincsen szó „egyenjogúságról", hiszen az egyenjogúság a közös isteni eredet, és a közös emberiét jogán adott, és természetes dolog. A Bibliának egyszerűsége a lényeget illetően ezen a ponton is felülmúlhatatlan. Megint csak Gerhardt von Rád szavait idézzük, már említett kommentárjából: „A nemek szerinti különbözőség is megfelel a teremtés gondolatának. A 27. versben a többes szám 137
