Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Böröcz Enikő: A megáldott emberiség

EMBER és állat között. A héber szöveg ezt a határvonalat azzal is érzékelteti, hogy az állatokat az Úr „csinálja", az EMBER-t pedig „teremti”. Az EMBER több; mint egy állat; mert olyan tulajdonságai vannak, melyek az állatoknak nincsenek,

A legújabb Magyar Értelmező Kéziszótár az EMBER-t a következőképpen határozza meg: „Termelőeszközök készítésére, kultúra teremtésére való képességével az állatvilágból kiemelkedő, legfelső rendű lény (Homo sapiens). E faj egyedeinek az összessége az emberiség”.1 — Amikor a Biblia az EMBER szót először használja, akkor ez a kifejezés a szó kollektív értelmében jelenik meg. így van ez annak ellenére, hogy a Biblia olvasója előtt egy percig sem kétséges, hogy az első EMBER egyben FÉRFI is. A hangsúly azonban a JAHVISTA által, de a PAPI IRAT által is előadott teremtéstörténetben az EMBER ,,ember”-voltára esik. Az ADAM szó így nem csupán egy személy nevévé válik, hanem egy, a teremtés csúcsán álló élőlénycsoport összefoglaló elnevezésévé is. A Biblia tehát az EMBER szót kollektív értelemben alkalmazza először, és ez a kollektív EMBER-értelmezés végigkövethető az egész Szentíráson. Ebben a szóhasználatban az EMBER ember-volta válik hangsúlyossá. Az ember nemi hovatartozása itt még nem válik hangsúlyossá. A Bibliának az egyes számú megjelölése az EMBER-t illetően kollektívumot takar, a kifejezés nem csupán egy személyt jelöl meg, hanem a teremtés koronájaként megjelenő lények összefoglaló elnevezésévé is válik. Amikor a PAPI IRAT arról beszél, hogy „Akkor azt mondta az Isten: .Alkossunk EMBERT képmásunkra, hozzánk hasonlóvá”3 vagya JAHVISTA elbeszélő azt írja: „EMBER sem volt, aki a termőföldet megművelje”3, akkor ezeken a helyeken az EMBER szó nem az élőlény NEMÉT hivatott jelölni, hanem az elnevezés ennek az élőlénynek a többi élőlénytől való alapvető megkülönböztetését jelöli meg. — Az Őstörténetnek ez a különbségtétele nem puszta elméletieskedés, hanem annak a ténynek az aláhúzása, hogy az EMBER az ALKOTÓJA előtt, elsősorbcn mint EMBER jelenik meg. Az emberi méltóság megbecsülése és magas- rahelyezése szerepel már ebben a bibliai alapvetésben.

Az EMBER szónak ez a kollektív értelmezése végighúzódik az egész Szentíráson. Pozitív és pejoratív értelemben egyaránt használja a Biblia az EMBER szót. Használja így maga az ÚR és használják az Isten hangját közvetítő képviselők, de használja büszkén és önkritikusan is maga az EMBER. Benne van ebben a kettős használatban a büszkeség és a bűnbánat hangja. Büszkeség amiatt, hogy az EMBER Isten képmására lett teremtve: ez jelenti az EMBER számára a legmagasabb elismerést. Ugyanakkor ott az ellenkezője is, amikor Genezis 6,6—7-ben arról van szó, hogy „megbánta az ÚR, hogy EMBERT teremtett a Földön; *— és megszomorodott a szívében. Azért azt mondta az ÚR: Eltörlöm a Föld színéről az embert, akit teremtettem." E két véglet — mely a teremtő Isten, de a teremtmény véleményét is tükrözi — a legkülönbözőbb árnyalatok hangján is megszólal. Isten személyekre és közösségekre tesz dicsérő vagy elmarasztaló megjegyzést. Ugyanez a kettősség mutatható ki akkor is, amikor az EMBER önmagáról beszél, legyen ez a beszéd az Istenhez való viszonylatot tükröző, vagy embernek emberrel szembeni, esetleg az embernek más teremtményekkel kapcsolatos véleménye. Az őszinte csodálkozástól a mélységes bűnbánatig nyilatkozik meg az EMBER saját emberségéről, és saját gyarlóságairól. Amikor a Biblia az EMBER-t csodának fogja fel, akkor tulajdonképpen az Istent dicséri, amikor pedig az EMBER törékenységéről elmélkedik, akkor a saját életének gyarlóságáról szól, a saját bűneiről vall keresetlenül és őszintén. A zsoltárosnak „micsoda a HALANDÓ, hogy törődsz vele, és az EMBERFIA, hogy gondod van reá” gondolata mellett ott van szinte párhuzamként Jób vallomása, hogy „mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az ÚR neve!” Jóbnak ezek a mondatai különösképpen is hangsúlyosak, mert magukba foglalják a Biblia által mindig felmutatott kettősséget az EMBER-t illetően. A kijelentés első fele nagy emberi felismerést tár fel: az EMBER oldaláról nézve az ügyet az EMBER-re jellemző a mezítelenségnek az állapota. Törvényszerű, hogy a kezdet az ÉLET mezítelensége, a VÉG pedig a HALÁL mezítelensége. Jövünk az anyaméhből, és megyünk a föld méhe felé. Az EMBER tehetetlen az általa le nem győzhető törvényszerűségek súlya alatt. Jób ezt állapítja meg rögtön a fájdalom első pillanataiban, amikor az egymást követő csapásoktól eltompultak az érzékei, eltompult a szíve: az EMBER semmi — az ÉLET semmi! És ha itt megállt volna, akkor a modern életfilozófiák, az élet értelmetlenségét hirdető létfilozófiák és filozófusok előfutára lehetett volna. De ez felismerésének csak első része volt; jött reá a felelet, az ti. hogy bár az EMBER semmi, az emberi LÉT önmagában semmi, de az ISTEN — az EMBER alkotója — örök. Jób a saját törékeny mezítelenségére is az Isten felől tekint, ezért tudja a saját emberségét is, az egyetlen lehetséges módon szemlélni; úgy, hogy ezt a törékenységét és mezítelenségét az Isten is számóntartja.

Az EMBERREL kapcsolatos ilyen kettősség végigvonul a Szentírás lapjain. Arról vall ez, hogy az EMBER olykor a történelem alakulásától függően, máskor a saját személyes sorsának zajlósát alakítva és figyelve nem tud mást tenni, mint egyszerre dicséri az Istent és megalázkodik előtte. Az EMBER-lét az EMBER-ség ilyen formában —■ a Biblia leírása sZe136