Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Profán világ - megszentelt világ

Napjainkban egyre világosabban látjuk — látja és vallja a „hivatalos" egyház is —, hogy a környező világ nem kizárólag és nem is elsősorban vallási vonatkozásaiban tárul fel a keresztény ember számára sem. A mának kereszténye nem kíván a gazdasági életből karitászakciót formálni — ha köteles is a föld milliónyi szegényére és éhezőjére gondolni. Nem akar a kultúra, a műveltség fejlesztéséből etikai bázist biztosítani — ha nem is mellőzheti, száműzheti az etikai követelményeket. Nem kíván a filozófiából teológiát kikerekíteni — bár tudja, hogy semmiféle teológiai munkánál nem nélkülözheti a szolid bölcseleti megalapozást, az emberi gondolkodás, a logika alaptörvényeit. Röviden: a keresztény ember számára a „profán világ" nem valamiféle szellemi-erkölcsi pusztaság, melyet csakis a keresztények képesek termőfölddé alakítani.

Nem világtagadás, de nem is evilágiság

Azt talán fölösleges e helyen bizonygatnunk, hogy nem vagyunk és nem lehetünk semmiféle vallás- és istentagadó evilágiságnak szószólói, hogy tiszteletben kell tartanunk a földi, természetes értékvilágban is „rejtőző” természetfölöttinek jelentkezését, hogy a teremtett világ a Teremtő kezéből került ki. Nem vagyunk és nem lehetünk a földhöz ragadt szekularizmusnak, a merő evilágiságnak hirdetői. Ugyanakkor fel kell emelnünk szavunkat — sajnos erre változatlanul szükség van — mindenféle világtagadó „vallásosság” ellen is, mely szemellenzősen és balgán úgy véli, hogy „átugorhatja” a teremtett világot, az embert, a természetet.

Talán arról sem kell szót vesztegetnünk, hogy keresztény meggyőződésünk ellen vétenénk, ha a „profán" világnak, e világ értékeinek abszolút jelleget tulajdonítanánk. Hivő szemléletünkben ezek az értékek „felfelé” mutatnak: Istenhez, akivel ontológiai, azaz létükben gyökerező vonatkozásban állnak. Ebben az értelmezésben lehet minden emberi, a humán értékeket szorgalmazó, kibontó munka egyben — tudva vagy nem, akarva vagy nem — egyszersmind istenszolgálat is. Ezen az úton válik az ember Isten munkatársává és a megváltó Krisztus művének „kiegészítőjévé". így lép ki a kapun, a belülről vagy épp kívülről eltorlaszolt „gettó” kapuján, hogy — miként Krisztus — „extra portám", a biztonságot és menedékhelyet jelentő „szent város" és templom kapuin kívül legyen kiegészítő munkása a megváltás művének. Hogy „hazavihessen” minden értéket, nemeset és jót az „országba”.

Úgy véljük, itt már valóban „szent földrtf' léptünk, a teológia Istenről szóló és Isten felé mutató, vezető világába. A kissé elmélyülő teológiai nézés ugyanis azt is feltárja, hogy a profán világnak — minden értékét megbecsülve, elismerve — „hazavitele”, megszentelése a keresztény ember számára nem csupán a teremtés által adott rend törvényeinek őrzését és tiszteletben tartását jelenti, hanem egyszersmind abban a munkában vállalt feladatot is, melyet Megváltója rótt rá. Krisztus, a teremtett világ feje az egész emberiséget magába olvasztja. E krisztusi küldetésben és munkavállalásban vállal részt — kötelesség- és hivatásszerűen — minden keresztény is. — Azután: a megtestesülés Jézus Krisztus számára nemcsak az emberi természet magára vételét jelentette, hanem mindazt, ami ezzel szükségképp együtt járt: kapcsolatot az anyagi világgal, Isten szép és jó világával („és látta Isten, hogy jó... ”), az akkori „technika” eszközeivel, a munkával, a családdal, a társadalommal és még tengernyi „profán", evilági értékkel. A keresztény nézésben tehát a megtestesült Ige a „profán világnak”, e világ dolgainak, értékeinek is értelemadó, mindent megszentelő feje.

Mindezen megfontolás az oly gyakran „profánként" említett világra, annak értékeire és mindenekelőtt Istentől a világ munkásává rendelt ember sajátos helyzetére és jelentőségére hívja fel figyelmünket. Ez a törekvés vezette tudatos és nagy jelentőségű állásfoglalásra a 2. Vatikáni zsinat atyáit, amidőn az egyházról, annak a mai világban betöltött szerepéről szóltak. Ezen a zsinaton emelte fel szavát ismételten II. János Pál pápa — akkor mint szinte még „kezdő” főpap, de annál mélyebben és „modernebbül", azaz reálisan gondolkodó teológus — figyelmeztetve rá, hogy nem „kioktatni” kell a világot, hanem azzal együtt közösen kell keresni az igazságot. Nem „klerikális” módszerrel panaszkodni e világ helyzetén és romlottságán, és nem puszta szavakkal kell az egyház „jóindulatáról” biztosítani azt. Érvekkel, igazoló módszerrel kell a világ felé fordulni, a jót, az értékeket kidomborítani, a tévest korrigálni és soha sem szabad az üres moralizálásba menekülni. Végső soron — mondotta Wojtyla érsek — az embert kell szem előtt tartani, a különféle „világ”, a különféle gazdasági, politikai rendszer értékeit és problémáit ismerő és értékelő embert. (Vö. az 1964. okt. 21 -i zsinati felszólalást, Lexikon für Theologie u. Kirche, 3. zsinati kötet.)

13