Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Profán világ - megszentelt világ

A „profán rend" — még mindig „szűzföld"

A zsinati „légkört" előkészítő teológusok, filozófusok — hogy többek között egy nagyon mérsékelten „haladóra", Jacques Maritain-re utaljak — számos megnyilatkozásukban, írásaikban abból indultak ki, hogy a „profán rend", a profánnak nevezett világ még ma is, az üdvösség közel kétezredik évében „szűzföldje", de épp ezért az „ígéret földje" is a keresztények munkájának és a teológiai elmélyedésnek. Hangoztatják, hogy az a régebbi, a gnoszticizmus kétezer éves örökségének terhét hordozó szemlélet, mely szerint a „profán világ" és annak értékei jelentéktelenek, sőt veszedelmesek, mert elvonják az embert az „égre tekintés"-től, feltétlen hibás és semmiképp sem keresztény, de még az ószövetségi kinyilatkoztatástól is távol áll. Ez a gnosztikus-dualista felfogás minden evilági, Istentől útjára indított érték ontológiai méltóságát támadja és ássa alá.

Ahhoz semmi kétség nem fér, hogy ezek az értékek, hogy az ún. profán világ a keresztény felfogás szerint nem a legfőbb és nem is a végső jót jelenti, de ugyanakkor nem is csupán „eszköz", mi több, jelentéktelen eszköz. Nem, mivel a világ és értékei a földi életben közvetlen célok és hatékony okok, melyeken — mint lépcsőkön — haladhatunk a legfőbb jó, Isten felé. Amint az egyház imádsága is mondja: sic transeamus per bona temporalia, ut non amittamus aeterna. Úgy kell élni, foglalkozni mindezekkel az „időleges javakkal", hogy ne tévesszük szem elől, hogy ne veszítsük el az örök értékeket. De: élni kell bennük, velük — mert emberek, földi életre, sorsra rendelt emberek vagyunk. A profán világ és annak értékei valóban értékek, olykor igen magasrendű értékek, melyek az egyén és közösség számára nélkülözhetetlenek. Mindaz, aki ezt a reális, bár a végtelen Jótól az értékskálán távolabb álló, de afelé vezetni képes jelentőséget elvitatná tőlünk, az az irreális, mert túlméretezett természetfölöttinek kultuszát propagálná, úgy is mondhatnák, hogy „modern gnosztikussá" válnék. Nem feledhetjük, hogy Isten nagyságát, a kegyelem hatékonyságát sohasem növeljük azzal, ha az Isten által létbeszólított természetes világot és annak értékeit lekicsinyeljük, sőt rossznak, megvetendőnek minősítjük.

Krisztus nem angyalokat, nem test nélküli szellemeket, hanem hús-vér embereket hívott meg követésére, sót maga is ilyen emberként lépett a világunkba, vállalva és értékelve mindazt, ami abban valóban jó és érték. Az ember saját erejét és hatalmát sajnos képes volt Krisztus idejében, őelőtte és azóta is érvényesíteni: minden értéket képes volt a sárba tiporni, a jóval nemcsak élni, de visszaélni is tudott. Ez általános és tragikus emberi tapasztalás. De amíg a földön élünk, addig változatlanul emberekkel, társadalmi tényezőkkel, gazdasági javakkal, tudománnyal és művészetekkel, technikával és az anyagvilággal kerülünk közvetlen kapcsolatba. Megbocsáthatatlan hiba lenne, ha kizárólagos illetékességgel akarnánk — keresztény mivoltunkból kifolyóan — mindeme földi valóságnak törvényt és irányt szabni. A földi értékeknek — újra csak a 2. Vatikánumra hivatkozunk (Gaudium _et spes 36.) — sajátos autonómiájuk van. Igaz ugyan, hogy ennek az autonómiának eltúlzó tiszteletben tartása „istenekké”, bálványokká degradálná azokat, de ugyanígy, megvetésük már nem a teremtő és megváltó Isten, hanem valamiféle „faragott kép", eltorzított, a világtól eltaszított istenkép felé fordítaná az embert.

Folytonos „inkarnáció”

Azok, akik olykor a szélsőséges „tiszta spiritualizmus" hangoztatásával akarták elnyomni azt az Isten által kijelölt és egyben tapasztalt igazságot, hogy csakis testben, evilágban, annak értékeivel élve élhetünk „lelki életet”, egyszersmind azzal a tragikus „eredménnyel" is dicsekedhettek, hogy erőtlenebbé, szegényebbé, sőt sokak számára taszítóvá tették a keresztény életet. Követőiket szembefordították a „profán világgal”, a pogány költővel „gyűlölettel" tekintettek arra, és valamiféle „elitként” állították magukat a „földhözraga- dottak" elé. — Ezt az utat járva, a világot, az embert elszakították Teremtőjétől és Megváltójától. Az „elefántcsonttorony" jelenthet ugyan számos gyenge, erőtlen, küzdeni nem tudó vagy nem akaró ember számára ideig-óráig védelmet, biztonságot, esetleg kényelmet, de semmiképp sem az Isten tervei szerint való életet. Az isteni Ige szüntelenül inkarnálódni akar az emberek között, talán úgy is mondhatnánk, egyesülni kíván a világgal. A keresztény embernek ma is hivatása, hogy ezt az egyesülést a maga lehetőségei és képességei szerint elősegítse. De teljesítheti-e feladatát, ha maga — előkelő idegen módján — távol marad, elszakad a világtól, annak értékeitől?

Krisztus ma is bennünk és általunk kíván inkarnálódni világunkban. A világtól való menekülés, minden nemes és szép evilági öröm kárhoztatása nem Krisztus útjának vállalása.

14