Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Profán világ - megszentelt világ
Szennay András PROFÁN VILÁG — MEGSZENTELT VILÁG Korunkban az ember külső és belső világa — egymással szoros összefüggésben — mindjobban a tudományos vizsgálódás, sőt általános érdeklődés középpontjába kerül. Külön tanulmányt igényelne, hogy ezt a kialakult és a közvélemény által mint „természetesnek" vett helyzetet történeti folyamatában vizsgáljuk. A ténnyel azonban szembe kell néznünk, tudomásulvétele elől egyszerűen nem térhetünk ki. Az ember és világa, ez a folyamatosan — mélységeiben és horizontjában — folyvást táguló világ a keresztény embert is számos probléma elé állítja. S ha nem akarunk lemaradni az élet „százhúszas tempóban" haladó vonatáról, akkor nekünk is szembe kell néznünk a kérdéssel: merőben „emberi", profán világgal állunk-e szemben, az vesz-e körül, abban élünk-e, vagy változatlanul vallhatjuk: világunk szent, megszentelt világ. A földi valóságok értéke Az egyik fontos kérdés, melyre rámutatunk — s voltaképp ez számunkra a 2. Vatikánum fényében már „megvilágított", bizonyos mértékig „megoldott” probléma — vajon a földi valóságoknak van-e sajátos, nem egyértelműen és feltétlenül „szakrális”, hanem reális önálló értéke? (Vö. Gaudium et spes, különösen 36.) Mint ismeretes, a középkor folyamán ezeket az értékeket — társadalmi élet, család, munka, a nemzetek békéje vagy épp az „igazságosan” viselt, sőt kezdeményezett háború, a közélet, politikai élet stb. — beolvasztotta önmagába, sőt valósággal elnyelte a „szentnek” világa, illetőleg a vallásos szemlélet. A tudományok, a művészetek, sőt még a nemzetközi élet is nagymértékben a vallás, az egyházi élet szolgálatában álltak. Hogy ez akkor „természetes" volt, arról talán lehet vitatkozni, de azt se feledjük, hogy a történeti fejlődés egy adott, régmúlt fázisát olcsó, könnyű, sőt felelőtlen vállalkozás kizárólag a mai szemlélet és közvélemény alapján bírálni, elmarasztalni. Napjainkban más a helyzet. Nem kell éles szemű felülvizsgálat, elemzés ahhoz, hogy megállapíthassuk: a tapasztalati valóság, a világ egyáltalán nem vallási vonatkozásaival, szakrális jellegével tölti be az emberiség jelentős tömegeinek gondolat- és lelkivilágát. Napjaink emberének szellemi és fizikai képességei a „profán” világnak, az „evilági világ” kibontakoztatásának szolgálatában állnak. így van ez még a valóban hivő és jószándékú embereknél is — s talán nem is lehet másképp. A keresztény ember mindkét lábával a földön él, és ha számba is veszi, hogy „nincs végleges maradandó lakásunk” a földön, mégis rádöbben arra, hogy a környező világnak, az őt körülvevő és elkísérő tényeknek, jelenségeknek, dolgoknak, személyeknek sajátos autonóm egzisztenciájuk és értékük is van. önmagukban is szereti, megbecsüli, fejleszti a földi élet adottságait, értékeit és nem csupán azért, mert „tovább mutatnak", mert valamiképp eszébe juttatják az „egyetlen szükségest". A ma valóban korszerű, az egyház „hivatalos” megnyilatkozásainak is megfelelő (vö. pl. Gaudium et spes zsinati okmány) keresztény magatartás, nem a szemlesütő, tekintetét földre szegező, vagy csakis az „égre tekintő”, hanem a világ felé is kitárulkozó, annak értékeit felfedező, megbecsülő és öregbítő keresztény szemlélet és gyakorlat. Voltaképp semmi újat, úttörőt nem mondottunk mindezzel, hiszen a „klasszikus” keresztény tanítás szerint is a kegyelem eleve feltételezi és „csak” tökéletesebbé teszi a természetet. Aligha volt és lehetett kereszténységünkben nagyobb veszély, mint egyfajta világ- idegenség, a gnózis régi vagy modern megnyilvánulása, az életigenlés feladása, a goűt de vivre — az életkedv, az élet helyes „ízlelésének" — elveszítése. Életöröm nélkül, élni- akarás nélkül, az evilági értékek megbecsülése és fejlesztése nélkül pezsgő kereszténység nem volt és nem lehetséges — legfeljebb egyfajta középszerűség, gettóba-zárkózás, aluszékonyság. II. János Pál közelmúltban szerzetesnővérek előtt mondott beszédére utalnék itt, melyben hangoztatta és kívánta: legyenek először szeretetet sugárzó női értékeiket és méltóságukat kifejező, azt megélő nők, azután keresztények, s csak ezt követően lehetnek és legyenek szerzetesnők. Mutatis mutandis vonatkozik ez minden életállapotra és feladatra: nem lehet jó pap az, aki nem jó ember, nem lehet jó szakmunkás az, aki nem becsüli, nem tartja értéknek azt az anyagot, melyet megmunkál . . . 12
