Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: "Teremtsünk embert képmásunkra"
badítja magát a gyakorlati teleológiából — ahol a dolgokat a saját céljuk szerint használja —, és ezután keresi saját léte értelmét, azaz belép az igazi teológiába: Az emberben tudatosul teremtményi helyzete, és mindazt a jót, amit magában felfedez, végtelen fokon felismeri az ajándékozó Istenben. És ekkor az ember már pontosabban kezd gondolkodni: felismeri, hogy az imago Dei nem azonosítás Isten és ember között, hanem analóg jellegű kép. Saját lényegén át formált istenképe egyfajta „relációs istenfogalommá" lesz, ami ugyan emberszabású, de ugyanakkor szimbolikus is, Az Istent bárhol a világból, de végső soron legjobban saját emberi mivoltából olvashatja ki — és a teremtéshez hasonló, azaz analóg jellegű alkotásaiban valósítja és tapasztalja meg. Az emberi feladat és szolgálat így formálja teljesebbé a humánum antropológiáját és egyben felkínálja a teológiának. A „teljes humanizmus" korában — ahogyan VI. Pál nevezte — a gondolkodásban ma jelentősebb szerep jut az analógiának és a szimbolizmusnak, mert ezen az úton tudjuk a Végtelent hozzánk való viszonyában jobban megközelíteni. Mindazok, akik az imago Dei eredetét vizsgálják, felismerik, hogy azt az „ősképet”, amit az ember „kivetít", lelke mélyebb rétegeibe már jóval előbb belehelyezte valaki: Az, aki saját képére és hasonlatosságára formálta. — Emellett az emberi-isteni viszonylagos felismerés mellett képesek vagyunk azonban Istent — mint ahogyan Kant nevezi — „omnitudo realitatis”-nak is elgondolni, aki nemcsak az eszmék összességét, hanem minden valóság feltétlen teljességét jelenti. így jutott el korunk egy olyan kibontakozott antropológiához, ami úgy összekapcsolódik a teológiával, hogy többé nem kívánja a teológiát puszta antropológiára visszavezetni, sem pedig megszüntetni az antropológiában a teológia jelenlétét, hiszen valami módon Isten — pozitiven vagy negativen — mindig szóba kerül benne. Az istenszemléletböl az emberszemléletbe vezető vallási átfordulás Luthertől indult el és végül is a mai átfogó krisztoiógiához vezetett. Ez a krisztológia nem más, mint az ég és föld, az Isten és az ember legbensőbb találkozásának és kölcsönös tükröződésének „teológiai helye”. Ez azt kívánja, hogy az „önmagában való” Istent feltétlenül ösz- szekapcsoljuk az „értünk való” Istennel. És minél többet tudunk az „értünk való” Istenről, a megváltásunkra hozott áldozatáról, annál készségesebben leszünk képesek megvalósítani saját humanitásunkat. Az ember így önsorsából érti meg az Istent, aki mindenét odaadta az embernek. Ez az „önmagáért” és „értünk való” Isten vezet minket az igazi emberi méltósághoz, amit — ahogy a továbbiakban láthatjuk — Jézus Krisztusban ismerünk fel. A mai keresztény antropológia és teológia közös nézőpontja Napjaink humanista döntésre szólítja fel a keresztényeket, ezért a filozófiai áttekintés után visszatérünk arra, hogy a Zsinat után a keresztény antropológia miként értelmezi az emberre, a megtestesült szellemre jellemző sajátos funkciókat.12 A teremtéstörténetben már világosan kitűnik az a későbbi keresztény emberkép, amiben az ember imago Dei módján valósítja meg önmagát, és harmonikusan beilleszkedik a világ rendjébe. — 1. Az Isten csak az embert, a tudatos lényt „szólítja meg” és mint hozzá hasonlóval, kezd igazi párbeszédet. Isten egyéb szavait a Szentírás személytelenül fogalmazza meg: „Legyen világosság!” — „Tűnjenek elő a vizek!” — „Teremjen a föld!" — Egyedül az ember lehet az Isten tárgyalóképes beszélőtársa. A szövetség-kötés lehetősége — ahogy azt ma mondják — a személyes én-te kapcsolat felvétele, adja az imago Dei gondolat legpontosabb megvilágítását, amint azt Gisbert Greshake, a bécsi dogmatikus kifejti: „Az ember, mint 'Isten-képmása’ — kifejezés szorosan kapcsolódik a Biblia azon embermeghatározásához, amely szerint az Isten az embert párbeszédre teremtette. Az ember, 'választódó egzisztencia’ (responsorische Existenz) — ezért csak az Istennel folytatott állandó kommunikációjában, párbeszédében, eszmecseréjében mutatkozik Isten társának, Isten képmásának; az ember lényeges szerepe az, hogy nyitott legyen Istenre, mint az Ö szeretet-szavára és ezt önmagán át tükrözze-vetitse közösségi élete megvalósításában.”13 — 2. Az ember Isten képmásaként nyitott embertársai felé. A teremtéstörténet hangsúlyozza, hogy az embert férfinak és nőnek teremtette. Az ember a világban csak a másik emberben találhat méltó segítőtársra, akivel egészet alkothat. A nő és a férfi egymásra utaltságának titka mélységesen megvilágítja az ember istenképmási szerepét. Az emberi 9
