Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: "Teremtsünk embert képmásunkra"
kétneműség megtapasztalhatóan érzékelteti az ember párbeszédes és személyes közösségét, az egymásra találásnak az igényét és utal arra a boldogságra, amit végső teljességében az Istenben nyerhet el. — 3. Az ember istenképmási feladata kívánja, hogy uralma alá vonja a földet, azért, hogy lakóhelyévé tegye. Isten az embert munkatársának teremtette, és otthonul a világot adta neki, hogy életét a benne rejlő szépségével és gazdagságával tovább fejlesz- sze és ott Istenhez méltó életet éljen. Az „Edénkért művelésének és megőrzésének" a kötelessége nemcsak meghatározza az ember feladatát, nemcsak nevet ad az élőlényeknek, azaz felismeri mivoltukat és értéküket — (vö. Tér 2,15—19) —, hanerrt mint Isten képe a teremtő elgondolása szerint használja és gyarapítja a világ javait és ezzel új értelmet ad neki (vö. Tér 1,27—28). Az ember saját alkotásával, befejezve a teremtést, teszi teljessé önmaga formálását is. — 4. Végül, de nem utolsósorban az istenképiség saját hivatásunk és sorsunk építését is jelenti. Az ember az egyetlen értelmes lény, akinek Isten parancsot adott és hozzá még büntető záradékot is fűzött. „Amely napon arról eszel, halálnak halálával halsz!” (Tér 2,17) Ez a „fenyegetés” jele annak, hogy az ember képes megérteni a parancsot és szabad lehetősége van megtartására vagy éppen visszautasítására. Isten előre látta a visz- szautasítás tényét is, ami az ember jövőjére súlyos következményekkel jár. Az embernek, mint imago Dei-nek ezen alapfunkcióit: az Istennel és az embertársával való párbeszédét, a saját sorsának és a világnak az alakítását, a keresztény antropológia a Végtelen megragadására véges lény — finitum capax infiniti — kifejezésbe foglalja össze (vö. Aquinói Szent Tamás: Liber Sententiarum 1. d. 3. 22.). Ezzel válaszol arra az ősi emberi tapasztalásra, hogy mindenki — legyen az hivő vagy nem hivő, tegye tudatosan vagy öntudatlanul — a Végtelenre tör. Bármilyen formában is értelmezi az ember önmagát, mindig felismeri, hogy nem kész, nem azonos önmagával és még nem találta meg beteljesedését. Van az emberben egy „többletérték”, — ami minden lehetséges beteljesedésen túl a még teljesebb életre, a mindig nagyobb boldogságra serkenti. „Az ember, a Végtelen miatt felülmúlja az embert!" — mondja Pascal. Az embert ugyan korlátozza környezete, a természet viszontagságai, sőt saját maga is, de mindezek átélésén túl, a korlátlanra tör, hogy elérje üdvösségét. Az üdvösség általános értelemben az egésznek, a ,,teljes"-nek a megvalósulását jelenti. Az üdvösség állapota leírható úgy, hogy az ember legyőzte már mindazt, ami elidegenítő, ami átmeneti és töredékes. Életét és boldogságát képes egészen megvalósítani, mert teljesen „magánál” van, egyetért önmagával, harmóniába került vágyaival, embertársaival és eljutott egy olyan világba, amit végleges otthonának tekinthet. — Ezt az „üdvösséget” az evilági ember saját maga akarja megteremteni — amint azt korunk filozófusainál bemutattuk —, azaz „humanizálni" akarja a világot vagy éppen önként lemond végtelensége igényéről, és mint „passión inutile”-t félreteszi. A vallásos ember azonban mindig tudta, hogy teljes üdvösségét csak Istenben nyeri el. Isten és az ember igazi képmása: Jézus Krisztus A mai keresztény teológia az ember Végtelenre törekvését végső soron az Istenhez való hasonlóságából eredezteti. És itt a kör bezárul. „Csak Isten aktualizálhatja az ember végtelenre irányuló képességét, és csak ha az ember .részesedik’ Isten életében, akkor találja meg azonosságát, egész-jellegét, azaz igazi üdvösségét, 'isten mindenben minden’ — ezért az ember felleli benne teljességét. A keresztény emberértelmezésben az útonlévők vágya, az üdvösségre várakozása, olykor még a kétségbeesése is — mint a szükséges reménység hiánya — kifejezi az ember belső, visszafojthatatlan vágyakozását az istenhasonlóságra, ami az evilági és végső üdvösség mohó megkívánásában nyilvánul meg.”14 Az ember kitárt karral vágyakozva, élete minden tettében tükrözi azt az örök reménységet, hogy olyan Istene van, aki feltárja magát előttünk Jézus Krisztusban. Az Ö arcán végtelen módon tükröződik hasonlóságunk, mennyei atyai rokonságunk vonása, „ami az Ű dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása” (Zsid 1,3). Isten dicsőségének és lényegének mélységes misztériuma a szentháromsági közösség örök párbeszédének boldogságos életében valósul meg. Jézus Krisztus feltárja — tükrözi előttünk ezt az életet: állandó fiúi párbeszédben él az Atyával, teljesen és szabadon átadja magát minden emberért, ezért Ö lett — az Atyával együtt — a világ teremtője és megváltója. Neve Krisztus, azaz lényege szerint a Fölkent, aki minden más fölé emeltetett 10
