Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Koncz Lajos: A feltámadt Krisztus megtapasztalása a plébániai közösségben
mózesi húsvét öröme" után beteljesülten ,,az új húsvétban” és „Krisztus új jelenlétében”, „az eukarisztia örömteli vasárnapi megünneplésében”. „A keresztrefeszített és megdicsőült Krisztus itt jár tanítványai közt, hogy mindenkit meghívjon a feltámadása által lehetségessé vált megújhodásra. Ez az Isten és ember közti szeretetszövetség csúcspontja, a keresztény öröm jele és forrása, az örök ünnep felé vezető út egy-egy állomása.” — Vagy a Magyar Püspöki Kar ezévi jelentős liturgikus körleveléből idézve: „ . . . a húsvéti titok jelenvalóvá-té- teléről van szó, a szenvedő, meghalt és feltámadt Krisztussal való titokzatos egyesülésről. .. Az (eukarisztikus) ünneplés emberi mivoltunk legbensőbb mélységeiből fakad: egyszerre emlékezés és lelki birtokbavétele az eseménynek, amely egyéni életünket, vagy mindannyiunkét sorsdöntőén befolyásolta" (I. p.). Vasadi Péter költő szavaival: a szentmisére „szomorúságokkal terhesen lépünk be és feltámadva lépünk ki".7 De ugyanez a körlevél a problémákat és hiányokat is érzi: „Szentmiséinkről nem mindig lehet elmondani, hogy ünnepi hangulatot árasztanak, élményt nyújtanak. Gyakran magunk is száraznak, prózainak, szürkének érezzük azokat... Az ünnep és öröm légkörét nagyon sok tényező segíti elő: ének, templomi berendezés, felszerelés, világosság és fény hatása, virágok stb., de mindenekelőtt a pap magatartása.” (III. 2.). A liturgiavezető személye kétségtelenül kulcskérdés, amelynek jelentőségét nem lehet elégszer hangsúlyozni. Itt azt a szerepét emeljük ki, amely az isteni szó emberi megjelenítésében hárul az igehirdető papra. Az Isten szava — emberi szóban A kérügma egzisztenciális és szólító karakterét korunkban elsőnek R. Bultmann tudatosította.8 Az evangélium — szerinte — radikális proklamáció, és nem tanrendszer, vagy filozófia. Isten irgalmas szeretetét nyilatkoztatta ki a világnak, amely Jézusban lett nyilvánvalóvá. Benne az ember találkozik az Istennel. S ez az esemény, amely Bultmann szerint eszka- tológiai és nem tisztán történeti, — egy folytonosan jelenvaló, permanens esemény. Pontosan az igehirdetés jeleníti meg minden egyes ember számára. És az egyház elvétené küldetését, ha Jézusról és a Krisztus-eseményről csupán történeti kategóriákban beszélne. Krisztus állandó jelenvalóság az igében, a kánoni misszióval meghirdetett kérügmában, mert az isteni szó beleöltözködik, „beletestesül” az ember ajkára adott isteni, s ugyanakkor emberi szóba. Az isteninek médiuma lesz az emberi, teljes azonosulásban vele. Ez az értelme a krisztusi ígéretnek (Lk 10,16): „Aki titeket hallgat, engem hallgat”, és a többszörös szentpáli állításnak: „Mi az Isten igéjét hirdetjük”. Ez tehát nemcsak azt jelenti, hogy a prédikáló Istenről beszél, vagy hogy tartalmilag reprodukálja Isten valamikor elhangzott szavait. Még annál is sokkal több, hogy Isten nevében, tekintélyével, kegyelmi támogatásával szól. Isten igéjét hirdetni azt jelenti, hogy emberi szavainkba, beszédünkbe burkolózva valóságosan az Isten szavát mondjuk ki. A papnak ezzel a megrendült tudattal, de bizakodással is kell ajkára vennie a kérüqmót, s a hívőnek ezzel a hittel kell fogadni az igét, hogy a bármily gyarló emberi szavak által Isten szava lesz jelenvalóvá, Krisztus szélítása hangzik fel. A prédikációnak tehát azt kel! érzékeltetni, hogy a feltámadt, élő Jézus most szólítja az övéit: Ne féljetek, én vagyok, veletek vagyok! Különösen a szentmisék homiliáinak kell a misztérium paszkálé ezen atmoszférájában mozogniok. Minél kevésbé éljünk idegen, szónoki ügyeskedések, okoskodások és profán manipulációk eszközeivel! Ne törekedjünk mindig mindenáron tanításra, „okulásokra”! A szó egzisztenciális értelmében élményszerűség, életszerűség legyen a cél, kb. ilyesféle igényekre válaszolva: mit ad, mit jelent nekem, hogy hivő vagyok? Milyen lelki erőt, vigaszt, üdvöt, többletet, örömöt, biztonságot? Tehát a hit örömének valamiféle megtapasztalására törekedjünk. Ma ez gyakorlatilag kulcs-szónak tekinthető, ha teológiailaq kiegyensúlyozásra is szorul. Rahner is (e kiváló elméleti hittudós) a kérügmáról szólva ismételten kéri az igehirdetőket, hogy legyen „egzisztenciális érzékük, fantáziájuk", amellyel egy mai ember helyzetébe, vallási igényeibe, szókészletébe, adottságaiba stb. beleélik magukat, s ennek megfelelően beszéljenek. A krisztusi közösségek felé! A liturgia és kérügma után a harmadik közvetítő közegről kell a továbbiakban szólnunk: az egyházi közösségről, amely bizonyos adottságok mellett önmagában képes Krisztus megtapasztalásához segíteni. E tényező iránt egy idő óta nagymértékben megnőtt a figyelem. És nemcsak a spontán kezdeményezők, vagy szaktudományos reflektálok érdeklődnek, de a „hivatalos egyház” is komoly reménységet lát a megújuló egyházi közösségekben, melyek255
