Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Koncz Lajos: A feltámadt Krisztus megtapasztalása a plébániai közösségben
nek csak jogi megfelelője, vagy — kisközösségek esetében — kerete az egyházközség, ill. plébánia.9 Az 1977. évi Püspöki Szinódust értékelő kommentárok rámutattak, hogy a (hitoktatásról tárgyaló) tanácskozások visszatérő motívuma volt — a hit élménye, megtapasztalása, és kifejezetten a legtöbbet használt szó — a közösség. Ez persze nem meglepő annak, aki fel tudja idézni már a zsinati okmányokból pl. a Lumen Gentium 28. pontját, ahol egyetlen rövid részlet többszörös szinonimában szorgalmazza az igazi keresztény közösséget, a krisztusi „koinoniát”: ,,Az áldozópapok... a püspök hatalma alatt megszentelik és igazgatják az Ür nyájának rájuk bízott részét, az Isten családját, ezt az egy szívvé-lélekké olvadt testvériséget összegyűjtik,... és azok azon a helyen láthatóvá teszik az egyetemes egyházat. S mint a nyájnak jó szívvel példaképei, úgy legyenek helyi közösségük élén, és úgy szolgálják, hogy e közösség méltó legyen ... az Isten egyháza nevére." Ugyanez bölcsen a mi problémáinkra és a célra is rámutatón — az említett Püspökkari körlevélben: ,,A szentmise e helyi egyház, a megváltottak közösségének ünnepe. Igen sokszor sajnos inkább csak közönségről beszélhetünk, egymást sem ismerő jelenlévőkről . . . Őket kell minden erőfeszítésünkkel közösséggé kovácsolnunk, ...apostoli lelkületű közösséggé... Ezeknek az élő hitű közösségeknek megteremtése egyik legfőbb feladatunk” (III. 1.) Az értelem ateizmusa mellett, ami tiszta, következetes formában aránylag ritka, számolnunk kell — egyelőre valószínűleg még tovább-fokozódón — E. Biser kifejezésével „a szívek ateizmusával" (elközömbösülés). S ez egyáltalán nem a világnézeti, ideológiai frontvonalak szerint jelentkezik, hanem mélyen belenyúl az intézményesen, kultikusan, vagy vallotton hivő közösségek életébe. Az ilyen emberek hitén a jellegtelen templomi tömeg — „összejövetel" — már nem sokat tud segíteni, nem tud iaazi közösségi Isten-élményt nvúitani. Akkor hogyan lehetséges mégis Krisztus-megtapasztalás a plébániai közösségben? Merjük nyugodtan felidézni és komolyan hinni az Úr szavait: „Ahol ketten-hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). S itt döntő hangsúly van az „én nevemben"- minősítésen. Ennek intenzitása teremt a csak kötelességteljesítő, passzív, anonim tömeg helyén — dinamikus, hatóképes krisztusi közösséaet. S ezt reálisan és komolyan kell venni, ahogyan így vette az őskeresztény közösség, s ettől „egy lett a szíve-lelke” (vö. AoCsel 2.46). És később is a patrisztikus kor, amint tanúsítják a legnagyobb képviselők elmélkedései e szentírási hely teológiájáról (Krizosztomosz, Euzebiusz, Alexandriai Cvrill. Origenész, Cyprián stb.10). Vagy ahogy komolyan veszi ma pl. a fiatal aacheni megyéspüsoök, K. Hemmerle, erre építve pasztorációs programját11 Tehát joggal ismételhetjük a püsoökkari körlevél szavait: az élő hitű, apostoli lelkületű közösségek megteremtése — a legfőbb feladatunk! Illusztrációnak egy irodalmi és egy néprajzi példát. A protestáns Schiller „Stuart Mária" c. tragédiájában olvassuk (V. 7.): „Mivel hitünk csak mindnyájunk hitével / erősbödik, hol áhítattal ezrek / imádnak, ott a szikra lángra gvúl, / s a szellem szárnyakon repül a mennybe. / Ő boldogok, kik egyesült imában, / az Úr házában összegyűltének!...” Az új szellemű közösségek megteremtése jelenleg legnehezebbnek mutatkozik a falukon, ahol minden radikális változáson ment és megy át, és a régi formák, kötődések felbomlóban vannak vallási vonatkozásban is. Pedig népünknél volt már kialakulva komoly közösségi kapcsolódás, s ennek megfelelő népi szakrális koinonia, persze az elmúlt századok társadalmi és gazdasági miliőjéhez alakítva. Hogy mennyire az egész életet átjáró közösségi együttérzést jelentett ez, a néprajz számtalan adalékkal tanúsítja. Milyen megható figyelem pl., hogy bizonyos vidékeken — az esküvői-lakodalmas ünnepségek lezajlása után — az új menyecskét a férj asszony-rokonai ünnepélyesen kísérik az első vasárnap a templomba, s elvezetik új helyére, az asszonyok padsoraiban. A Mária-lányok közössége után befogadja és oltalmába veszi az új közösség.12 Ami egykor élő valóság lehetett, akárha évszázadok formálásában, de mára kiüresedett, „népi szokássá” halványult, miért ne valósulhatna meg új formában, az új időkben? Ennek a jövő szempontjából is egzisztenciális jelentősége van. Ismeretes, hogy a Szentszék 1972-ben érvénybe léptette a felnőttek krisztusi közösségbe való befogadásának, a három beavató szentség kiszolgáltatásának új rendjét. Bár e rendelkezés kétségtelenül a távolabbi jövőre is tekintettel van, vétkes könnyelműség lenne mindenestül elhárítani azzal, hogy nálunk nincs semmi jelentősége. S ha a közvetlen gyakorlati szükségesség még nem is általános, de a benne meghirdetett pasztorális elvek és domináló koncepció mindenképp már számunkra is irányadó. Ez egyébként ott található az új Keresztelési Ordo rubrikáiban is. Mindkét rendelkezés mint alapvető előfeltételt és közeget tételezi és föltételezi az egyházközségek „krisztusi közösségét”. Ebben és ezen keresztül ismerkedik ui. a katekumen, az áldozásra, bérmálásra készülő az evangéliummal, érdeklődik, fejlődik ki a hite és teljesedik be a megtérése. Vagyis valóban a krisztusi közösség lesz számára — tanúságtevő 256
