Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: A türelmes szeretet
Széli Margit A TÜRELMES SZERETET A mai, társadalmi értelemben „türelmesnek lenni” nem csak azt jelenti, hogy egymást „kibírjuk”, az ellenszenvest elviseljük, hanem barátsággal, bizalommal, nyitott szívvel, minden előzményt elfeledve közeledünk a másikhoz, „akárhonnan jött”, akárhogy is viselkedett velünk. A türelem lelki nyugalommal viseli el a rosszat a jobb reményében — amint Szent Ágoston tanítja (De patientia, cap. 2.) — és így létrehozza a szeretet nyugodt, harmonikus és kiegyensúlyozott formáját. Az ellenpólusa a maga önző, zaklató türelmeilenségével, az előítélet. Ha a türelmet magunkban és másokban fejleszteni akarjuk, akkor először is az árnyékával, az előítélettel kell foglalkoznunk. AZ INDULÓ KERESZTÉNYSÉGNEK már kezdetben állást kellett foglalnia az előítéletekkel szemben. Az „Apostolok Cselekedetei” leírja, hogy a Cézáreában élő istenfélő Kornéliusz pogány százados az Úr angyala utasítására Péter apostolhoz fordult. Ezzel egy időben az apostol egy összefogott lepedőt látott a földre ereszkedni, amiben különféle állatok voltak. „Rajta Péter, öld meg és egyél!” — hallja a felsőbb utasítást, amit ő a zsidó előírásra hivatkozva elutasít. De a hang ismét szólítja: „Amit Isten tisztává tett, azt ne tartsd tisztátalannak!" Amint Kornéliusz küldöttei megérkeznek, Péterben már a látomás értelme meg- világosult. Belépve a pogány százados házába, ezért így szól: „Tudjátok, mennyire tilos zsidó embernek idegenhez csatlakozni vagy velük érintkezni. Nekem azonban Isten tudomásomra hozta, hogy egy ember sem nevezhető közönségesnek vagy tisztátalannak... az Ür nem személyválogató. Bármely nemzethez tartozó ember kedves előtte, ha eltölti az Ö félelme és igaz tetteket visz végbe." Utána Jézusról tanított, miközben az egész háznépre rászállt a Szentlélek. „Meg lehetne-e tagadni a keresztvizet azoktól, akik a Szentleiket éppúgy megkapták, mint mi" — kérdezte az apostol, majd elrendelte kísérőinek, hogy kereszteljék meg Kornéliusz egész házanépét. Péternek vállalnia kellett döntését a jeruzsálemi egyházközség előtt. A történteket elmondva, hozzátette: „Ha Isten ugyanazt a (Szentlélek) ajándékát adta nekik is, mint nekünk... akkor ki vagyok én, hogy akadályt gördítsek Isten útjába?” (Vö. 10.11. fej.) Az egyház ezzel Péter személyében hitelesen megszüntette a vallási előítéletet és minden ember számára megnyitotta az üdvösséget. Mégis, a történelem folyamán hányszor és hányszor élezték ki a keresztények életükkel az előítéleteket? A második világháború szomorú tanulságai után korunk már módszeresen és tudományosan is küzd az előítéletek ellen. A második Vatikáni Zsinat szinte valamennyi dokumentumában ellene fordul az ember vallási és társadalmi megkülönböztetésének, összefogja a különböző vallásokat és az evangéliumi szeretet életét kiterjeszti minden emberre (vö. Határozat a keresztény egységretörekvésről). Azt kívánja, hogy együttműködjünk minden jóakaratú emberrel, és pozitívan vegyünk részt a politikai, a gazdasági és a szociális életben (vö. Egyház a mai világban, 31.68.75.). A lelkipásztori praxisnak a szolgálatában megpróbáljuk az előítélet néhány alapvető társadalomlélektani összefüggését megvilágítani, miközben utalunk az előítéletmentes nevelés irányelveire. A köznapi előítéletesség Az előítélet a tudatosságot megelőző lelki jelenségek körébe tartozik, akárcsak az előérzet vagy előzetes értés. A latin praeiudicium korábban még a jogi ítéletet megelőző vélekedést —, később pedig az olyan rossz feltételezését jelenti másról, ami hallomásra, hézagos ismeretre vagy túlzott általánosításra épül. A szociológusok szerint: az előítélet az egyes csoportokra vagy azok tagjaira irányuló ellenséges viszonyulási minta. Az előítélet magával rántja az embertársra irányuló összes emberi rosszat és bűnt, és éppen úgy áldozatává válhat az előítéletet kezdeményező, mint az azt elszenvedő személy vagy csoport. AZ ELŐÍTÉLETES EMBER GONDOLKODÁSA, érzelmi túlfűtöttsége és szubjektivitása miatt lépten-nyomon logikátlanná válik. J. S. Bruner és L. Postmann egyik esetleírását idézzük: Egy tanár visszatekintve leírta, hogy egyik ellenszenves, gyenge eredményű diákját közelítőleg tíz találkozás után eltanácsolta a továbbtanulástól. „Most látom, hogy akkor válogattam, azaz csak azokra az alkalmatlansági és ellenszenves jegyekre figyeltem, amire magam is érzékeny vagyok. Egyoldalúan hangsúlyozott jellemzést adtam és azt határozott bizonyító erővel fogalmaztam meg." (Vö. Current Trends in Social Psychology, Pittburgh, 6 81
