Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A világ megszentelése
maradhatnak, mégpedig azáltal, hogy teljesítik akaratát. Ű maga azért marad meg az Atya szeretetében, mert teljesíti parancsát. A hívő is akkor marad meg Jézus szeretetében, ha parancsát teljesíti. A parancs így hangzik: szeressétek egymást (uo. 17.). A szeretetre pedig azért lesz nagy szükség, mert a „világ" magától inkább gyűlöletet áraszt. Az elesett emberi természet olyan, hogy a legnagyobb jóságra is ellenszenvvel tekint, különösen, ha a jóságnak szellemi és természetfölötti színezete van. Jézus ilyen környezetben teljesítette az Atya parancsát s ezt a magatartást várja el követőitől is. Innen kell visszatekintenünk az egyház szertartásaira. Jézus azért vitte bele a szentségekbe a kegyelemközlő hatást, hogy azok belénk oltsák az ő elkötelezettségét a világ iránt, és így közvetítsük megváltói hatását. Az evangélium határozottan hangoztatja, hogy Jézus eljövetelének célja a világ megszentelése. Azért jött, hogy elvegye a világ bűneit, hogy enyhületet adjon azoknak, akik az élet terhét hordozzák, hogy út, igazság és élet legyen számunkra, s hogy megajándékozzon saját békéjével. Ki meri mondani azt, hogy „legyőzte a világot" (Jn 16,33), azaz megtörte a benne levő öncéluságot, önelégültséget és ösztönös- séget. Ezért az apostolok számára ez a világ nem volt reménytelen feladat kerete. Tudták, hogy Krisztusban az Atya kiengesztelődött a világgal (2 Kor 5,19), hogy erejében mindent megtehetünk, amit Isten elvár tőlünk (Fii 4,13), sőt hogy feltámadásában már megkezdődött az új teremtés, amely az örök élet hordozója lesz (2 Kor 5,17). A keresztény élet tehát nem olyan passzivitás, ahol mindent Istentől várunk, hanem vele való együttműködés. Mint az igazi szőlőtő hajtásai teremjük a gyümölcsöt, azért erényeinkkel őt dicsőítjük meg. Az erkölcsi kötelességek tárgyalásánál ezt a kegyelmi rendet kell alapul venni. Az egész erkölcsi magatartás össze van sűrítve a szeretet parancsában: megadni Istennek, ami őt megilleti, s azt adni embertársainknak, amit mi is várunk tőlük. Terjedelmét tekintve ez a parancs felülmúl minden régi felhívást, azért lehet régi parancsnak és új parancsnak nevezni (Jn 2,8). Új benne az, hogy kivétel nélkül minden emberre vonatkoztatni kell, és hogy kezdeményező erő van benne. A szeretet népies értelmezése mindig az volt, hogy válasz mások jóságára, szolgálatára: szeretem azt, aki vagy ami nekem jó. Krisztus azt akarta, hogy a szeretet az Atya irgalmas szeretetének tükröződése legyen. Ö az elesett, a bűnös ember felé fordult, áldozatot hozott érte és felemelte magához. Azért az evangéliumi szeretet nem érzelem, nem utólagos hálálkodás. Természetesen ez is benne van, de nem ez a parancs tartalma. A szeretet az a kifelé tekintő erő, amely a hitből felismert jót keresi és meg akarja valósítani. Könnyű megérteni, hogy az ilyen szeretetre magunktól nem vagyunk képesek. Különösen nem kitartó gyakorlására. Itt mindig le kell győzni magunkat, fel kell áldozni kényelmünket, félre kell tenni a tetszést-nemtetszést és uralkodni kell a szenvedélyeken. Istent csak úgy szerethetem, ha elmélkedem arról, hogyan mutatta meg irgalmát és atyai gondviselését az üdvtörténet eseményeiben, s ezeken keresztül mennyiben kötelezte el magát nekem. Azután meg kell látnom, hogy az atyai szeretet az örök élet távlataiban dolgozik, s engem a szűkös földi érdekek bűvköréből fel akar emelni a végtelen értékek világába. Ezért állandó kísérője lehet a kínos újjászületés, kiábrándulás, kijózanodás. Az isten iránti szeretetet csak imádsággal lehet tartósítani. Hasonló a helyzet a telebaráti szeretetnél is. Nem az emberek jóságából kell kiindulni, hanem Isten Ígéreteiből, s meg kell látnom azt is, hogy amikor másokért áldozatot hozok, mindig leadok magamból valamit, mégis többé válók: elvesztem az életet, hogy újra megtaláljam. A szeretet szerepe A világ megszentelése tehát gyakorlatban az ember megszentelését kívánhatja. A velünk szemben álló természet annyiban szent, amennyiben jóra használjuk fel. A mai élet annyiban különbözik a régitől, hogy a természetet és benne levő energiákat nagy jóra és nagy rosszra lehet használni, vagyis úgy, hogy egyszerre az egész emberiség érzi a hasznát vagy a kárát. Ezért az Isten iránti és az emberek iránti szeretetnek, a jóakaratnak és a felelősségnek is nagyobb a jelentősége, mint régen. Kiindulhatunk abból, hogy a kinyilatkoztatás világánál ezt a világot mindenestül Istenének és a mienknek vallhatjuk. Mivel az Istené, azért lehet a mienk, hiszen a végső cél az örök élet a megdicsőült világban: „Minden a tiétek, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók az eljövendők. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené, az Atyáé” (iKor 3,22). Igaza van a biblikus tudósnak, Schnackenburgnak, amikor Krisztus jelentőségét abban foglalja össze, hogy „Jézus életével és halálával megnyitotta a szeretet útját amelyen újra szabadon mozoghatunk és reménnyel eltelve nézhetünk a jövőbe".0 Jézus szabadsága abból táplálkozott, hogy földi léte kereteit az Atya jelölte ki, s igazi teret engedett neki istenfiúi életének megvalósítására. Tudta azt is, hogy az Atya szeretettel tekint erőfeszítéseire, tehát azoknak meglesz a hatásuk. A földi környezet külsőleg 73
