Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A világ megszentelése

lehetett idegen és ellenséges számára, mégis érezte, hogy minden az Atyáé, és ez az Atya mindent neki ad örökségül. Ezért nem menekült a világból, nem voltak gátlásai, hanem megvalósította önmagát és ezzel eljutott oda, hogy mindent magához vonzhat (Jn 12,32). így megmutatta, hogy a mi küldetésünk is k e 11 ő s: egyéniségünk kialakítása és a kifelé való hatás megvalósítása.

Személyi kiteljesedésen általában azt értjük, hogy valaki kiművelheti és felhasználhatja a benne rejlő képességeket. Lehetősége van tanulásra, alkotásra és önmagát el is tudja ismertetni. Valójában mindez keveseknek jut osztályrészül. Mit tegyen az, akit betegség, mostoha körülmények vagy emberi hanyagság megfosztott a kellő neveléstől, Iskolázástól, és akinek nem jutott olyan élethivatás, amelyhez kedve és tehetsége lett volna? Az általános emberi cél tárgyalásánál nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a legtöbb személy frusztrálnak érzi magát. Nincs módja elgondolásainak kifejezéséhez, munkatársai nem értik meg, betegség korlátozza, nem kapott megfelelő házastársat, gyermekei nem egészségesek. Az élet különben is túl rövid ahhoz, hogy itt sokáig várjunk és kísérletezzünk. A közösség pedig nem gyógyíthatja teljesen az ilyen sebeket, főleg akkor nem, ha a közösség legtöbb tagja hasonló panasszal állhat elő. Milyen irányban lehet tehát szó a személyi teljességről? A megoldást csak a hitből meríthetjük. Krisztus példája igazolja, hogy az ilyen látszólagos csőd is az üdvösség útja lehet, sőt az istengyermeki teljességé. Rá lehet találni az Atya örök szeretetére, gondviselésére és alkalmassá tehetjük magunkat az emberek szeretetére. De még értékesebb lehetőség az, hogy bármilyen frusztrált helyzetben is gyakorolhatjuk a sze- retetet mások iránt. Igazában ez a gyakorolt szeretet alakítja egyéniségünket. A kereszténység bölcsőjénél ez a tudatos meggyőződés hangzott el: „Mi a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket" (Jn 3,14). A halál itt nem a testi halál, hanem a szellemi sötétség, az üresség és értelmetlenség, a magány, a céltalanság, a magábaroskadás. Ide- ig-óráig meg lehet erről is feledkezni, de szellemi mivoltunk és tudatunk szerint csak akkor tekintjük életünket értékesnek, ha a szeretet helyet kapott benne. A beteg érzi, hogy vigyáznak rá, a szomorkodó tudja, hogy fogják a kezét, akinek megbocsátottak, az megszabadult a lelkiismeret terhétől, aki pedig átvállalt valamit mások terhéből, az nem látja üresnek az életét. Az ilyen tettek személyes kapcsolatot is megalapoznak vagy legalább azt elősegítik, hogy egymással nyílt és megértő tekintetet váltsunk. Szeretet nélkül az élet megdermed. A gyermek élete az anyai szeretet melegében bontakozik ki, de ezzel az anya is többé válik, az ő egyénisége is tökéletesedik. A gyermeknek kell az a biztonságérzet, amelyet a feléje sugárzó szeretet ad, s ennek hatása alatt ő is bátorságot kap a cselekvésre, a kezdeményezésre. Az Isten szeretetéről való meggyőződés ezért fontos egész életünkre, és másoknak is jóakaró ráhatással tudjuk biztosítani azt, hogy önmagukra találjanak és képességeiket kifejlesszék. A modern életnek az is a velejárója, hogy a túlzsúfoltság miatt menekülünk egymástól, azért az elmagányosodás egyre gyakoribb jelenség. Amikor Párizsban vallásos alapon berendezték az „S. O. S-Amitié" központokat, ahol állandó szeretet-ügyeletet tartanak azok számára, akik telefonon segítséget kérnek, 1976-ban több, mint 170 ezer hívásra kellett válaszolniuk. Meg lehet kérdezni azt is, hogy ki kap többet: az, aki segítséget kér vagy az, aki mások rendelkezésére áll?

Ezzel pedig már érintjük a küldetés második szempontját, a kifelé való hatást. Jézus övéit nem kiragadni akarta a világból, hanem rajtuk keresztül adni valamit a világnak (Jn 17,15). Az emberi intézményeknél meg lehet figyelni, hogy mindig valamivel szemben hívják őket életre. A régivel nincsenek megelégedve vagy ártalmasnak tartják. De az olyan mozgalom, amely csak szembeállásból keletkezett, egyoldalú marad. Saját magának szab korlátokat és főleg a szemben állással igazolja létjogosultságát. Az evangélium abból keletkezett, hogy az Atya szerette a világot és egyszülött Fiát adta érte (Jn 3,16). Jézus ezzel az egyetemes nyíltsággal és kitárulással áll az emberek elé. Életkedvet, reményt, bizalmat akar önteni mindenkibe. Fenyegető szava csak azok ellen van, akik hosszú imádságaik örve alatt kiforgatnak másokat javaikból, s akik körüljárják a földet és a tengert, hogy egy embert bevonjanak a maguk szektájába, de ezzel el is vágják előttük az üdvösség útját (Mt 23,14—15).

A kereszténység, tagjainak minden gyarlósága ellenére mentesült attól a zsákutcától, hogy a világ megszentelésének feladatát a nagy szólamokban elveszítse. Az igazi hívő számára a „világ" mindig az az ember, akivel találkozik, akivel együtt dolgozik, akinek szívességet tehet, akit példájával komolyabb életfelfogásra vezethet. Tudatában vagyunk annak, hogy a helyes szándék, a kegyelmi erő, az erkölcsi beállítottság és a remény megnyilatkozása nem téveszti el hatását: „A hitetlen férjet megszenteli a felesége, és a hitetlen asszonyt megszenteli a férje. Különben gyermekeitek tisztátalanok volnának, pedig szentek” (1Kor 7,14). Az egyháznak azonban intézményesen kell szolgálni a kegyelem kiáradását és a szeretet érvényesülését. Amikor mindenkiért imádkozik és minden bűnért engesztelést nyújt,

74