Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Alszeghy Zoltán: Miért kereszt az egyház?
TANULMÁNYOK Alszeghy Zoltán MIÉRT KERESZT AZ EGYHÁZ? Mint minden igazán teológiai megfontolás, ez a tanulmány is, a hivők közösségének az életéből indul ki, annak megértését és megújulását keresi, — az Isten szavának fényében, a mindennapi élet távlatában. Az élmény, ami itt foglalkoztat bennünket, az a sajátos kontrasztjelenség, amellyel éppen az intenzív hitéletet élő személyek és közösségek egyszerre örvendő bizalommal és fájó kiábrándulással állnak szemben az anyaszentegyházzal. Az egyháztörténelem arra tanit bennünket, hogy ez az ambivalens élmény állandó kísérője a katolicizmusnak, de a különböző korokban hol a büszke öröm, hol a fájdalmas szégyen jut túlsúlyra. Korunk egyházélményében nem a diadalmas kereszténység boldogsága a hangadó. Egy félszázaddal ezelőtt a földön élő keresztények közösségét hősiesen küzdő seregnek éreztük; a zsinat alatt Isten zarándok népéről beszéltünk; ma egyre gyakrabban van szó a keresztre feszített egyházról, mely keresztje lett tagjainak. Miért? Az egyház kereszt, mert intézményes közösség Minden mély emberi élménynek megvan a maga közösségi vonatkozása. Isten üdvözítő önkiáradásában is alkalmazkodik a törvényekhez, melyeket maga oltott teremtményeibe. Nem mint elszigetelt egyéneket, hanem mint egy üdvközösség tagjait szenteli meg és üdvözíti gyermekeit (Lumen gentium, 9.). A közösségi életnek, ha hosszú időn át nagy számú és igen különböző külső és belső helyzetben lévő embert egyesít, elkerülhetetlenül szüksége van intézményes keretre. Meghatározott szerepek, állandósuló magatartások, sajátos nyelvezet, kikristályosodott nézetek segítik a csoport tagjait, hogy felismerjék, ki tartozik a csoporthoz és ki áll rajta kivül, hogyan kell élniük, gondolkozniuk és érezniük, hogy részesei legyenek a közösségnek. Isten megint csak hűséges marad teremtő akaratához. Krisztus Urunk annyira „megtestesült", hogy szőlőtövét, misztikus testét, üdvösségünk szentségét, nem csak közösségi, de intézményes formákban is élteti. Krisztus tanítványai soha, egy pillanatra sem éltek közösségi, sőt intézményes formákon kívül hivatásuknak. Az egyház intézményes valósága elsősorban azért „kereszt”, mert rákényszerít bennünket arra, hogy vallásos élményünk meghaladja az elvont általánosság, a puszta hangulat, a pillanatnyi érzelmi fellángolás szintjét. Az intézményes tanítás, a törvény, a szertartások megszabott rendje, a közösség többi tagja igényeinek figyelembe vétele, — mindez folyvást rombolja önzésünk elszigetelő védőfalait, állandósítja, gyakorlativá teszi hitünket, szolgáló tagjává tesz a közösségnek. Ez — természetesen — fájdalmas: sírásra fakaszt, mint a születés a kisgyermeket. De nem csak a tökéletleneknek és a gyengéknek okoz fájdalmat az egyház intézményes jellege. Aki igazán „találkozott az Istennel”, az érzi, hogy a megmerevedett formulák, amelyekben az egyház üdvösségünk szent titkát megfogalmazza, igazak ugyan, de nem fejezik ki az egész igazságot, és nem tökéletesen fejezik ki az igazságot. Aki megérezte Isten szere- tetének vonzását, az tudja, hogy a törvény szükséges kalauz ugyan az Isten akaratának a megtalálása felé, de semmiféle törvény nem tudja kifejezni az újabb és újabb, a pillanatnyi helyzet szerint változó, egyre radikálisabb követelményeket, melyeket az Isten igényes szeretete támaszt bennünk. Sőt, az intézményes valóság nem egyszer ellentétbe kerül az Istennek való önátadás élményével és követelményeivel. Alapjában véve ugyanaz a sajátos vonatkozás fedezhető fel az élményszerű istenimádás és az intézményes egyház élete között, ami a szellemi és az 3
