Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Alszeghy Zoltán: Miért kereszt az egyház?
érzéki élet, valamint a kegyelmi és a természetes élet között áll fenn. „A test ugyanis a lélek ellen tusakodik, a lélek meg a test ellen..." (Gál 5,17). A „test” itt nem az élő sejtekből álló szervezetet jelenti, hanem az emberi valóságot, amennyiben még nem élteti az Isten Lelke. A keresztény élethez szükség van az emberi természet minden elemére, de a kegyelem új létsíkra, az Istenember belső életében való részesedésre is felemeli az emberi élet spontán dinamizmusát. A csupán-evilági, önző érdekkörbe záródó, a bűn jegyét viselő emberi pszichét „keresztre feszíti” a kegyelem, és így, a magát alsóbb létszinten elsáncoló „régi ember” halálán át emeli a személyt a feltámadás magasabb beteljesülésére. Ez a sajátos antagonizmus érvényesül közösségi életünkben is. Az intézmény természeténél fogva egyre teljesebb, kizárólagosabb, zártabb rendszer kifejlesztésére, tehát az egész élet „elintézmé- nyesedésére” hajlik, az egyéni élmény pedig spontán módon fellázad minden intézményes keret ellen. Az élet teljes kibontakozásához szükséges, hogy a két ellentétes erő egyensúlyban maradjon, és beteljesedésre vezesse egymást. Az élmény önkéntes, ösztönös dinamikáját, és az intézményes rend sztatikáját mint két, egymást metsző vonalat ábrázolhatnánk. A kettő egysége, a „kereszt", — ez hordozza az egyház életét, mindegyikünk üdvösségét. Az egyház kereszt, mert gyűlölt közösség Krisztus Urunk tanítványai remélték, hogy Mesterük „helyre állítja Izrael országát” (ApCsel 1,6), és ők maguk díszhelyen ülhetnek trónja körül (Mk 10,37). Csak lassan, az események fájdalmas iskolájában tanulták meg, hogy a próféták sorsában kell osztozniuk (Mt 23,34— 37; Lk 6,26). A világ gyűlölte Krisztust, és követői nem volnának igazi tanítványok, ha nem gyűlölné őket is a világ (Jn 15,18—20). Szent Pál mint általános törvényt állította fel, hogy nem igazi szolgája Krisztusnak, aki tetszik az embereknek (Gál 1,10), mert hiszen „mindenkinek kijut az üldözésből, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban” (2Tim 3,12). Krisztus Urunkat ugyanis nem azért ölték meg a választott nép vezetői és a gyarmatosító hatalom képviselői, mintha egyénileg különösképpen gonosz vagy kegyetlen emberek lettek volna. Krisztus elítélte kora kizsákmányoló és elnyomó, az evilági egyéni jólétet minden más fölé helyező társadalmának éltető erejét, az önzést; azért mindazok, akik egyéni vagy csoportra vonatkozó bűnös önzésre építik fel világrendjüket, a tények logikája szerint, szembe kell, hogy forduljanak Krisztussal, és természetesen azokkal is, akik elfogadják és életükkel megerősítik Mesterüknek az őt kizáró világ felett hozott ítéletét (vö. Mt 10,16—25; Mk 13,9— 13; Lk 21,12—19). A Jelenések Könyvének egy nehezen érthető szakasza alkalmat adott arra, hogy újra és újra felvetődjön a remény, hogy az egyház hosszabb, békés, boldog és virágzó korszakot fog megélni. Jellemző dolog, hogy az ezeréves virágkor várása rendesen a nagy egyház szellemi sodrán kívül álló szektaszerű csoportokban talált hitelre. A hivatalos egyház nem egyszer kimutatta bizalmatlanságát az ilyen földi reménységek tekintetében: legutóbb 1944-ben, amikor egy dél-amerikai mozgalom vigasztalta követőit egy teokratikus világrend álmával (DS 3839). Aki nem csak az anyakönyv tanúsága szerint, hanem szívében és életében Krisztus tanítványa, azt mindig egy „kellemetlen” emberfajta képviselőjének fogja tekinteni környezete, és olyan lesz a sorsa, mint a középkori Európa nem egy vidékén a zsidó nép tagjaié volt: megvetés, gúny, gyanú és bizalmatlanság fogja körülvenni. Az egyház kereszt, mert szegény közösség Nehéz sors szegény közösség részese lenni. Nemzetközi összejöveteleken elnézzük egy-egy anyagi javakban és kultúrában hátrányos helyzetben lévő nép képviselőit. Senki se akarja megbántani őket, sőt, nagy kímélettel bánnak velük. De mégis bántó még a vigyázat is, hogy meg ne sértsék őket: ez is mutatja, mennyire védtelenek. És ez csak külső homlokzata szegénységüknek. Mögötte ott van a mindennapi élet, amelyben az egyes emberek és az egyes csoportok magukra hagyatva küzdenek. Számukra szenvedés az, ami könnyű és magától értődő dolog a gazdagoknak; soha sem képesek arra, hogy versenyezzenek a gazdag közösségek részeseivel. A keresztény ember, amennyiben Krisztus tanítványa, szintén ilyen szegény közösség tagja. 1. Az egyház elsősorban anyagi javakban szegény. Ez az állítás talán meglepőnek látszik, hiszen gyakran van szó jelentős tőkékről, melyek (az újságírók szerint) az egyház központi szerveinek birtokában vannak. Akár hitelt érdemelnek ezek az állítások, akár nem, ha arra 4
