Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Szabó Ferenc: A szeretet civilizációja
Érdekes, hogy kifejezetten foglalkozik a felebaráti szeretet bibliai parancsával is.8 E. Fromm elemezve Freud szövegeit rámutat arra, hogy a bécsi pszichológus „érthetetlennek" és meg- valósíthatatlannak tartja a parancsot, mert a másik szeretetét csak úgy tudja felfogni, hogy a szeretőnek abból valami haszna van (pl. a szexuális élvezet), ha azt a másik kiérdemelte (pl. barátja fiával együttérez) stb. Vagyis Freud a szeretetet kora polgári erkölcsének szűk kereteiben szemléli: az ingyenesség és érdektelenség ismeretlen előtte. Nietzsche, az emberfeletti Ember prófétája, a mítoszfosztó és mítoszteremtő, tudvalévőén a keresztény szeretet elernyesztő szerepét ostorozta; továbbá az emberek egyenlőségét valló tételt akarta megsemmisíteni, és így a szociális, demokratikus irányzatokat is eleve aláásta. Az „Isten halála” utáni morál; „Minden meg van engedve", sajátos „fajelmélete" pedig modellül szolgálhatott a nácizmusnak. Említsük meg azt is, hogy Nietzsche szerint a kereszténység „fertőzte” meg az Érászt: „A kereszténység mérget itatott Érásszal — ez ugyan nem halt bele, de bűnné korcsosult”. — Az igaz, hogy voltak eretnek nézetek a kereszténységen belül (enkratiták, katarok), akik rossznak tartották a szexualitást, de a katolikus tanítás a házasságban kegyelemközvetítő jellé avatja a szerelmi kapcsolatot. Marx főleg kora képmutató kereszténységét célozta meg, amikor a kereszténység szociális elveit (torzítva) ostorozta. De Garaudy egyik megjegyzését visszafordítva mondhatjuk: ne a keresztény praxist állítsuk szembe a (humanista) marxizmus eszményével. Marx az osztályharcot hirdetve leleplezi a keresztény erkölcsi elvek kétszínűségét és megkérdőjelezi a szeretet társadalmi hatékonyságát. Kora kereszténysége — és részben a miénk is — megérdemli a kritikát, ha a gyakorlatot tekintjük. De az igazi szeretet küzd az igazságtalanság és az erőszak ellen, még ha nem is az erőszak eszközeivel (mert tudja azt, hogy erőszak erőszakot szül). Minden bizonnyal addig, míg az emberek szívében önzés uralkodik: pénz-, élvezet- és hatalomvágy, az erőszak is jelen lesz (vagyis: míg vége nem lesz ennek a történelemnek). Néha szükség van — önvédelemből és a gyengék védelme végett — hatalomra, az erőszakos struktúrák forradalmi (tehát erőszakos) megváltoztatására. De a keresztényt ekkor sem a gyűlölet vezeti. A protestáns H. Gollwitzer szavaival a keresztény alapelve ez: „Annyi szabadság és hatalommentesség, amennyi lehetséges, — annyi hatalom, amennyi szükséges . Fölösleges azt itt részleteznünk, hogy a katolikus tanítás (főleg a Zsinat után) mennyire hangsúlyozza az igazságosságért való küzdelmet, mint a felebaráti szeretet követelményét. És ez az új lelkiség találkozik ama szociológusok és filozófusok nézeteivel, akik az erkölcsi értékben, nevezetesen a szeretetben és a reménységben egy új civilizáció megszületésének döntő faktorait látják. R. Garaudy, a humanista marxista ezt hirdeti újabb könyveiben. „Szeretet nélkül az ember vagy a társadalom funkcionálhat, de nem létezhet. A szocialista forradalom nem a tudomány, hanem a szeretet győzelme lesz".10 Hasonlóképpen E. Fromm is pszichikai-lelki megújulásban látja a szabadulást: az új humanizmus alapját Isten akaratának követésében jelöli meg, úgy ahogy Izajás 58,6—7-ben olvassuk. A technológiai társadalom humanizálását csak új emberektől várhatjuk; a mai káoszból csak a reménység forradalma vezet ki bennünket11. Az igazi keresztény hit tehát társadalmi elkötelezettségre szólít. De a kereszténység elsősorban nem társadalmi program, hanem új, isteni élet Krisztus Lelke által. Az evangéliumi Ige nem csupán a cselekvés síkján éri el az embert, hanem a létezés síkján: a szívbe hatol és azt változtatja meg. A hit engedelmességét nem lehet azonosítani a részleges erkölcsi törvényeknek való engedelmességgel. A szeretetben gyümölcsöző hit — vagyis az emberszeretet által élő és hatékony istenszeretet — nem szabálytartás, hanem felülről kapott új élet, — Isten ingyenes ajándéka. A legalizmus vagy a „jó lelkiismeret" moraiizmusa azzal a veszéllyel jár, hogy az ember azt hiszi: a saját iparkodásával, törvényteljesítésével igazul meg. Az ilyen magatartást nem járta át még a kegyelem, — lepereg róla, mint a víz a márványról. A teljes megigazulás nem amolyan „self-service”. Néha az „erkölcsösség" a hit akadálya is lehet. A templomban kérkedve imádkozó farizeus példája figyelmeztet: az alázattal Isten irgalmáért könyörgő vámos előbb megigazul. Végül is az ateista XX. században a legfőbb probléma ez: hogyan lehet szeretni az embert Isten nélkül? Vagy Camus szavaival: hogyan lehetünk szentek kegyelem nélkül? Az emberi társadalmat meg lehet egy ideig szervezni Isten nélkül, az ember „funkcionálhat" szeretet nélkül, de hová vezet ez? Persze vannak a nem hivők között is igazi altruisták (mint ahogy sok „hivő" nem él a szeretetben!). A mások javát igazán szolgáló, hit nélkül is őszinte szeretők szívében már az a Szeretet működik (bár ezt nem tudatosították), aki „mozgat napot és minden csillagot". Ez tehát a keresztény élet: Megtenni az igazságot a szeretetben! Isten, aki Szeretet, Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta és a Szentlélekben közli magát. Hittünk Isten emberszeretetében, 69
