Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A világ megszentelése
és ezért tudjuk, Hogy örök élet vár ránk, ha mi is tettel szeretjük testvéreinket. Reménységünk nem passzív paruziavárás: a jelenben mutatjuk meg hálás szeretetünket és így — testvéreink, a „legkisebbek” szeretetével — készülünk fel reménykedve a végre (Mt 25,31—46). Irodalom: 1. R. Schnackenburg, Le message moral du Nouveau Testament, 1963, 84—90. —2. I. B. Lotz, Die drei Stufen der Liebe. Eros, Philia, Agape, Knecht, Frankfurt/Main, 1971. — 3. F. Nietzsche, A vidám tudomány, 14: F. N. Válogatott írásai, Gondolat, 1972, 156—157. Nietzsche etikájának elemzéséhez: Lukács György, Az ész trónfosztása, 1965, 279—287. — 4. Vö. Lotz, i. m. 62—63, 238. 34. jegyzete. — 5. Az idézetek: Arisztotelész, Nikomakhoszi Ethika, Magyar Helikon 1971. alapján. Vö. Lotz elemzéseit: i. m. 188—208 (Die Philia bei Aristoteles). —• 6. Nietzsche, Válogatott írásai, 158. — 7. Szent Ágoston Vallomásai (Ford. Városi István), Bp. 1974, 90. — 8. Vö. £. Fromm, Anatomie der menschlichen Destruktivität, 1974, 405—406. — 9. H. Gollwitzer válaszol A. Höslernek: Leben mit dem Hass, Rohwolt, Hamburg, 1969, 51. — 10. R. Garaudy, Parole d’homme, Laffont, Paris, 1975, 37. Ld. az egész fejezetet a szeretetről (31—45) és később a „Mások” c. fejezetet (143—152). — 11. E. Fromm, Espoir et révolution Stock, Paris, 1970, 161—162. Gál Ferenc A VILÁG MEGSZENTELÉSE Olyan Istenfogalom mellett, amilyet a kereszténység hirdet, a vallásnak a világgal való kapcsolata a dolog természetéből folyik. A Teremtő nem elégedhet meg azzal, hogy egy népet vagy csoportot kiválaszt, azzal megismerteti magát és arra pazarolja természetfölötti Javait. Uralma szükségszerűen kiterjed mindenkire, s irgalmának gyakorlásában sem lehet személyválogató. A Jézus Krisztus által adott kinyilatkoztatás olyan Atyáról beszél, „aki felkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is" (Mt 5,45). A Megváltó azzal a szándékkal jön, hogy „elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29), testét áldozatul adja a „világ életéért” (Jn 6,51). Tanítványait pedig ilyen küldetéssel indítja útra: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15). A világ itt az ember világa, ahogy tehetségével felhasználja a természet adottságait és kialakítja közösségi életét. Közelebbi meghatározása nem is olyan könnyű, hiszen utalni kellene olyan fogalmakkal való összefüggésére és tőlük való különbségére, mint lét, természet, anyag, teremtés, történelem stb. Ezért például Husserl úgy beszél róla, mint mindenféle tapasztalás előre megadott keretéről, mint környezetről vagy mint az életnek és a történetiségnek a horizontjáról. Heidegger sem úgy szól róla, mint egyszerű külső tárgyi adottságról, hanem mint „vonatkozási térről”, amelybe az ember mint történeti lény bele van állítva.1 Jaspers még jobban érzi a világ titokzatosságát, amikor úgy emlegeti, mint a „túlerővel jelentkező és meghatározó másikat”, amely szemben áll velem, állásfoglalásra késztet és korlátokat szab. A világ valóságát úgy éljük meg, mint „múlandó jelenlétet Isten és a létezés között.”2 Sartre csak egyik sajátságát ragadja ki a világnak: a világ az a külső adottság, amely mint kihívás áll szemben az emberi szabadsággal, és amely autonóm tevékenységre szólít fel. Szélesebb körű, de ugyancsak szubjektív értelmezését adja a világnak Wittgenstein, amikor azt állítja, hogy „a világ mindaz, ami eset, ami tény számomra”.3 Általánosságban tehát azt mondhatjuk, hogy a világ valami külső, tárgyi adottság, de számomra csak az létezik, amit megtapasztalok belőle, ami mint kihívás, mint követelmény vagy ígéret jelentkezik. A hivő ember azonban nem elégedhet meg a filozófiai meghatározással. Számára a világ az Isten teremtménye. Ennek a világnak mi is része vagyunk, s mégis úgy érezzük, hogy az adomány, ajándék számunkra. Benne és belőle kell életünket alakítani, s ezért felelősek is vagyunk érte. A világhoz való viszonyunkat elsősorban társas természetünk határozza meg. A világ az ember élettere, tehát minden emberé és minden nemzedéké. A világban egyedül az ember jogalany, ő van hivatva arra, hogy uralkodjék a földön. Ebből következik, hogy az egyedi embernek a természet javainak felhasználásában tekintettel kell lennie mások jogaira és az eljövendő nemzedékek jogaira is. Ma például egyre gyakrabban mutatnak rá hivatott tudósok arra, hogy a mai technikai berendezkedés és az úgynevezett jóléti társadalom mennyire pazarolja a föld természeti kincseit és erőforrásait, s ezzel mennyire bizonytalanná teszi a jövőt. Különösen akkor, amikor a szaporodás soha nem látott mértékben emelkedik, s a jövő generációinak még több lesz a szükséglete, mint nekünk.4 70
