Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - KÖRKÉP - Az egység jele
(Jn 13,35). A hit erejével lesz a hívő tanítvánnyá, mert részesedik a szolgálatban (Mt 28,18). Jézusnak egészen sajátos hatalma van az élet és az örök élet fölött, noha az „örök élet” nem kizárólagos kifejezője az evangéliumi üdvösség-fogalomnak, Jézus ajkán mégis gyakran ilyen értelemben fordul elő és ezek az előfordulások utalnak a jézusi hit fontos fejezetére. Szinte lényegi meghatározásnak tűnik az a kijelentés, hogy az örök élet az Atya és az általa küldött Jézus megismerése (Jn 17,3). Jézus saját magáról is állítja, hogy Ö az örök élet (Jn 11,25), mások csak általa jutnak hozzá (Jn 4,14). Ehhez szükséges, a Jézusban való hit: Mindaz, aki benne hisz, örökké él (vö. Jn 3,15). Az egyház tehát úgy részesedik Jézus örök életet szolgáló hatalmából, hogy továbbadja a jézusi tanítást és a tantítást hitben elfogadókat az örök élet közösségére rendeli. Az egyház szolgálati formája a pásztorkodás (Jn 21,15—17), amikor hitünk és cselekedeteink örök életre vezető pásztoraként értékeljük az egyházat, tudjuk, hogy a pásztorkodásban Jézus az élő példa (Lk 15,1—7). Ő az, aki ismeri juhait-híveit, megismerteti magát velük, otthonos melegséget áraszt, gondoskodik táplálékról, védi őket, kockázatot vállal értük, a hit szeretetében túlnéz a kicsinyes partikularizmuson és jobban leköti a veszély szélén álló, mint a biztonságban levő. Az egyház nem törekszik a gondolatok uniformizálására. Szent örökségként őrzi és adja tovább az egyház a világot benépesítő emberiség egymást követő generációinak a jézusi tanítást. Közösségbe gyűjti őket és a szeretetével felénk táruló Isten jele lesz. Az egyház feladatának tekinti „az idők jeleinek" evangéliumi értelmezését, hogy minden korban értelmes választ tudjon adni az emberi élet nyugtalanító kérdéseire (Gaudium et Spes 4). Nem arról van tehát szó, hogy a változó időknek előre meghatározott és változatlan gondolatokat kínáljon, hanem arról, hogy tanulmányozza a megújuló korok embereit és léthelyzetük, tudati struktúrájuk figyelembevételével kínálja fel számukra a hit örömhírét. Az egyház nem felejti és nem feledteti el a kudarcmentesség végső ígéretét. Tudja azonban, hogy ez az ígéret az útonjáróknak szól és a végső hazatalálásban valósul meg. A jelen hazatalálásunkban lesz az egyház ennek a végső hazatalálásnak jele Szóba áll gondolatainkkal, ráérez fájdalmainkra, feloldja feszélyezettségünket. Az egyház és reménye. Az egyház mint otthon befogad minket nemcsak fizikailag, hanem erkölcsileg is. mindig, mindenütt és mindenkivel otthont kínáló nyitottságával a hazatalálás lehetőségének állandó és közvetlen biztatásával jelzi örök hazatalálásunk reményét és amit jelez, azt meg is kell valósítania. Szeretetével soha el nem tévedő és minden tévedést kizáró biztonságával otthonba gyűjti azokat, akik szeretettel odaadják magukat az őket befogadni kész otthon biztonságának. Ez a befogadás már a termés begyűjtését jelenti az örök életre. Az egyház azonban mi magunk a hívők vagyunk, Krisztus misztikus testét kiegészítve. Mi a kereső, töprengő gondolatokat váltó, szokásokat elvető és megújító emberek. Tudjuk, hogy nem jó magunkban lennünk és néha magunkban vagyunk. Tudjuk, hogy másnak sem jó magában lenni, mégis néha magára hagyjuk. Tudjuk, hogy nincs csak magunkra szabott igazság, és mégis néha a magunk igazságát a mások tévedésévé fogalmazzuk. Jól tudjuk azt is, hogy csupán az idő haszontalan játéka önmagunk keresése, mert magunkat igazán csak másokba másokért elvesztve tudjuk megtalálni. És mert ezt tudjuk, úgy is, mint akik az egyház vagyunk, nem tévedhetünk el véglegesen, mert a sok vargabetűs magunk-keresése ellenére mindig visszatérünk arra az útra, ahol a megtalált másikért hajlandók vagyunk elveszíteni magunkat. Ezek a mások Jézus alakjában majd egyszer befogadnak az örök hajlékba. Én és mások, mások és az Isten — a jézusi hitvilág ezeket a fogalmakat egymásbaoldotta és ráírta letörölhetetlen jelül az egyház arcára. Az egyház benne él a világban. A világ pedig az egészet részekre szabdaló koordináta rendszerre van kiterítve. Ezért benne könnyen újra elkülönül az én, a mások, az Isten. így a világban élő egyház arcán az egymásba oldott tényezők néha elvesztik eresztéküket: az én, a mások és az Isten egy-egy futamnyi időre felbomlanak. De mindaz, aki hitében maga is azon győzködik, hogy összefűzze a határokat az én, a mások és az Isten között, az tudja, hogy ennek a törekvésnek sikereiben és kudarcaiban az idő és örökkévalóság, a jelen otthonunk és a végső hazatalálásunk biztos reménye találkozik. (y-n) 47
