Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 1. szám - KÖRKÉP - Az egység jele

A hit nemcsak „tudatállapot"

A hit közismert meghatározásában — akár természetes, akár természetfeletti hitről van szó —, az igaznak tartás kap nyomatékot. Nem jelenti azonban ez azt, hogy mellékesnek tartsuk a hitünk cselekedetekben kilejeződő hatékonyságát. Az igazságot befogadó tudat irányítása alatt tartja az egész embert. így a tudat befogadott igazságáért az egész ember elkötelezettséget vállal. Vallásos hit esetében a hit iránti elkötelezettség két irányvonala világosan elkülönül egymástól. A hitélmény gyakorlati igazsággá formálása tanúságtétel arról, hogy a komolyan vett hitnek köze van a gyakorlati élethez. A hit szóbeli hirdetése a hit iránti elkötelezettség mellett egyéb törekvésekre is épül. Függetlenül attól, hogy miből fakad a hit szóbeli tanításának másokat hit-társsá alakító törekvése, a hit eleve arra irányul, hogy társadalmi üggyé váljon. A közös hit tudatot formáló erejével biztonságérzetet ad. A közös hit testvérként állítja egymás mellé az egyéni vágyaiktól és érdekeiktől szabadulni akaró embereket. Számolnunk kell azonban azzal is, hogy a közös hit őrzése káros támadó és védekező tendenciákat is érlelhet, csoportokat állíthat szembe egymással, kiközösítésre késztethet; tömegmanipulációs eszközzé válhat. A hit szóval és életpéldával történő hirdetése közti szakadék helyenként, koronként, embertípusonként, sőt hitrendszerenként is hol mélyebbnek mutatkozik, hol szinte teljesen eltűnni látszik. Úgy tűnik, hogy a megnyilvánulás kettőssége teljesen nem oldható fel. Az embernek — a hivő embernek is — a beteljesedése önközlésben megy végbe. Az önközlés egyértelműsége a kimondott szóra, valóságba ágyazott hitelessége pedig a cselekedetekre épül.

A jézusi hit sajátossága

Jézus különös módon hangsúlyozta a hit cselekedeteket termő hatékonyságát. Minden fogalmi meghatározás nélkül elmondja, hogy a hit a szolgálat készségét növeli az emberekben (Mt 17,20), előmozdítja az evilági és biztosítja az örök javukat (Mt 8,13).

Jézus azt akarja, hogy tanítását tovább adják és azt hittel elfogadják (Jn 17,20—22), a tanítás továbbadását egységtermő erőnek tekinti, de nem okvetlenül társadalmi alakulatnak (Mk 9,38). Jézus hitvilágában alapkövetelmény, hogy az ember felülmúlja saját magát. A megtérésre szólító felhívás, a hegyi beszédben a farizeusi és írástudói igazsággal szemben többlet követelést jelent (Mt 5,20). A párbeszédek tovább nyomatékolják ezt a követelményt: Az éjszakán a hajnal órájáig virrasztani kell, ha nincs otthon a ház ura. A lakodalmas menethez több olajat kell vinni, mint amennyi éppen elegendő. Az adósság elengedésénél a jogos követelmények fölé kell emelkedni és ezt az evangéliumi többletet még sem szabad „többletként értékelni”.

A többre vonatkozó igény a jézusi hitvilág emberközpontúságának megalapozója. A saját magát felülmúlni tudó ember megkapja a számára ismeretlen, de mégis hozzá méltó távlatokat. A törvény és a próféták tanítása emberirányú (Mt 7,12). Az életrevivő parancsok az emberszereteí parancsai. (Mt 19,16—20) örök sorsunk beteljesítői is azok az emberek lesznek, akikkel itt a földön összetalálkoztunk. (Mt 25, 31—46)

Az egyház gondozója hitünknek

A mai katolikusok nagy többsége még a katekizmusból megtanulta, hogy üdvösségünk érdekében hinnünk kell mindazt, amit Isten kinyilatkoztatott, még pedig úgy, ahogy az egyház azt hitigazságaiban elénk terjeszti. Az egyház Jézus akaratából gondozza hitünket. Ez az akarat már belecsendül Jézus Cezarea vidékén folytatott beszélgetésébe, ahol Péterre épülő egyházának a végső kudarcmentességét ígéri (Mt 16,18). Ez az egyház nyilvánvalóan azonos azzal a közösséggel, amelyet feltámadása után Péter pásztori gondoskodására bíz (Jn 21,15—17) és amelynek egysége a hit jele lesz a világ számára, (Jn 17,20k) és működése a világ végéig tart (Mt 28,20). Ennek a közösségnek a tennivalóját Jézus az utolsó találkozáskor a Szentlélek tanúságában (Lk 24,48) minden nép tanítvánnyá-tevésében (Mt 28,19) és az evangélium egyetemes hirdetésében (Mk 16,15) jelöli meg. Az emberektől, akikhez Jézus közösségét küldi, megkívánja a hitet, még pedig olyan nyomatékosan, hogy ezt sorsuk döntő tényezőjének mondja: „Aki hisz... üdvözöl, aki nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,16). Ez utóbbi mindennél nyilvánvalóbbá teszi, hogy az egyháznak rendkívüli gondot kell fordítania a hit életére.

Hívővé vagy tanítvánnyá lenni nem merő ismeretközlést, hanem az életstílus átadását jelenti. (Mt 28,20) Maga a „tanítványiság” ismertető jele a gyakorlati magatartás: „arról tudják majd meg rólatok, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

46