Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - KÖRKÉP - Paleta Éva: Ötszáz éve született Morus Tamás
sehogy sincs benne jelen. Mindkét véleményt egyetértőén elutasították. Nyitva hagyták azonban a vitát a transsubstantiatio kérdésében, vagyis hogy az elemek nem maradnak meg, hanem átváltoznak Krisztus testévé és vérévé. Ennél a pontnál kell rámutatnunk a már idézett Harding Meyer nyomán arra, hogy a beszélgetések célja nem egyszerűen az egyetértés, hanem a másik oldal véleményének megismerése, a tradicionális formulázások teológiai hátterének tisztázása és — mint arra egyes dialógusok esetében példa volt — esetleg annak rögzítése, hol található „növekvő egyetértés" vagy „konvergáló teológiai vélemények" jelentkezéséről beszélhetünk. Befejezésül tegyük föl a kérdést, hogy a közelmúltban folyó dialógusok eredményei láttán mit remélhetünk azoknak mindkét egyházban történő közkinccsé tételével kapcsolatban? A Lutheránus Világszövetség legutóbbi Stockholmban tartott végrehajtó bizottsági ülésén az Egységtitkárság képviselője arról beszélt, hogy az Ágostai Hitvallás közelgő 450. éves fordulója (1980) alkalmából a római katolikusok megkérdezik: mennyiben lehet ezt a keletkezése körülményeit tekintve „ökumenikus" hitvallást ma is valóban „ökumenikusnak” tekinteni és esetleg szóba jöhet-e a hitvallás római katolikus részről történő elismerése. Föltétlenül szükséges lenne a két fél számára, hogy a másik teológiáját alaposabban ismerje. Be kell vallanom, hogy amikor a reformáció hitvallásainak mai értékelésével foglalkozunk, mindig megdöbbentő a fölfedezés, mennyire kevéssé ismerjük a reformáció korabeli római katolikus és közvetlen azt megelőző középkori teológiát. Azt sem hallgathatom el, hogy amikor egymás megismerése terén a dialógusok komoly eredményeket hoznak, több vonatkozásban mégis a konfesszionális frontok megmerevedéséről beszélhetünk. Az evangélikus egyháznak ugyanúgy megvannak a maga „Lefébvre érsekei”, mint a római katolikus egyháznak a maga „Missouri-zsinatai”. — Nem kétséges, hogy egymás teológiai munkájának megismerése és megértése terén hazánkban is bőven akad még tennivaló. Harmati Béla ÖTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT MORUS TAMÁS (1478. február 6.) 1534. március 30-án határozatot hozott az angol parlament, melynek értelmében Boleyn Anna (akit Vili. Henrik már előző novemberben titokban feleségül vett) gyermekei lettek jogos utódai a trónnak. Április 3-án megérkezett a híre annak, hogy a pápa döntött Henrik király házassága ügyében: Aragóniái Katalint mondotta ki érvényes házastársának. Néhány nap múlva beidézték Sir Thomas More-t is, hogy letegye a király személyére a hűségesküt. Előtte misét hallgatott, meggyónt és áldozott, mint mindig, amikor fontos dologban kellett eljárnia. Valószínűleg ez volt élete utolsó áldozása. — Otthonról másként ment el, mint ahogyan szokása volt. Máskor egészen a partig kísérte ki családja, hogy búcsút intsen. Ezen a reggelen azonban — amikor már tudta, hogy soha többé nem fogja viszontlátni boldog otthonát, becsukta előttük a kertikaput, mintegy elzárva őket magától, — és nehéz szívvel indult útnak Will Roper veje kíséretében. Szomorúan hallgatva ült a csónakban, aztán hirtelen előrehajolt és Will fülébe súgta: „Roper fiam, hála az Ürnak, megnyertük a csatát" —, vagyis úrrá lett természetes fájdalmán, az már nem sújtotta le többé. A Lambeth palotába vitték és eléje tették a határozatot. Elolvasta, majd kijelentette, hogy nem írja alá. Félreküldték, hogy jól gondolja meg magát. Ahogy az ablaknál állt látta, hogyan jönnek-mennek barátai, ismerősei, vidáman távozva az aláírás után. Mivel továbbra sem változtatta meg elhatározását, a Westminsteri Apátságba kísérték át fogságba. Ö volt az első, aki visszautasította az aláírást... — Később, április 17-én, mivel még mindig megtagadta az aláírást, átvitték a Towerbe. Leánya, Margaret is rá akarta beszélni az esküre, de Sir Thomas More nem engedett korábbi álláspontjából és kérte, ne fáradozzon további unszolással: Leányom, erről a dologról már kétszer, vagy háromszor is beszéltünk, s végülis ugyanazt a történetet mondod el most nekem; ugyanarról az aggodalomról beszéltél már kétszer és én kétszer válaszoltam: Ha lehetséges lenne ebben a dologban egyszersmind kielégíteni a király kegyét és egyúttal Istent nem megsérteni, senkifia nem tenné le boldogabban az esküt nálamnál. — Ismerem jól gyarlóságomat és szívem természetes gyöngeségét; de ha én nem bíztam volna abban, hogy Isten erőt ad ahhoz, hogy inkább eltűrjek mindent, semhogy megesküdjem istentelenül lelkiismeretem ellenére, — egészen biztos lehetsz abban, hogy nem kerültem volna ide. S mivel 36
