Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - KÖRKÉP - "Az élet egyetlen bizonyítéka a növekedés"
változtassunk, csakis úgy lesz lehetséges, ha szeretjük, és ha segítséget nyújtunk, hogy lassan abból, ahol most van, azzá válhasson, ami lehet. Vajon az egyház esetében ez másképp lehetne? Vessünk csak egy pillantást a legújabb kor történetére. Századunk első felének liturgikus és teológiai megújulásában olyan igazi reform bontakozott ki, amely pozitív változásokat eredményezett. S ez csak azért volt lehetséges, mert voltak emberek, akik éberen, a megkülönböztetés adományával, „kritikusan” szerették az egyházat, és készek voltak szenvedni is érte. Ha ma nem sikerül semmi, akkor bizonyára azért nem, mert túlontúl önmagunk igazolására törekszünk. Semmi értelme sincs annak, hogy megmaradjunk egy olyan egyházban, amelyet tulajdonképpen nekünk kellene megalkotni azért, hogy méltó legyen a megmaradásra. Ez önmagában ellentmondás. — Megmaradni az egyházban azért, mert méltó az egyház, hogy megmaradjon; mert méltó, hogy szeressék és a szeretet által újra és újra önmagára találjon; ez az az út, amerre a hit felelőssége ma is mutat. (Részlet Joseph Ratzinger: Warum ich noch in der Kirche bin? című írásából. München, 1971. 73—75.) „AZ ÉLET EGYETLEN BIZONYÍTÉKA A NÖVEKEDÉS" Ma már közhelyként hat a megállapítás, hogy az egyházi életnek viszonylagos mozdulatlansága mintegy másfél évtizede megindult, mozgásba jött. A kialakult helyzet sokak számára — papok és világiak egyaránt érdekeltekké váltak — komoly nehézségeket jelentett és jelent. Mert a 2. Vatikáni zsinat és hatástörténete még ma is új változásokkal lep meg, legalább is a nekilendült fejlődési folyamat valóban „folyamatossá” vált. Olyannyira, hogy a népnyelven végzett liturgia a mai tizenévesek, sőt húszesztendősök számára már egészen „természetes” és „régi". A szentmise szövegei, az eukarisztia ünneplése, a ke- resztség, bérmálás, templomszentelés, temetési liturgia terén bevezetett számos „újitás” már csak egyes idősebbekben kelt némi nosztalgiát a „régi megszokott” iránt. Az igehirdetés terén is mélyreható változásoknak lehetünk tanúi. Mindenekelőtt azért, mert megnövekedett az eddig csak „hallgató egyháznak”, a híveknek — egyébként jogos — igénye, akik a Szentírás magyarázata során egyre inkább azt várják, hogy az evangélium fényében a mai élet problémáit elemezzék számukra. Változóban van az egyházközségi élet is. A plébániák statikus berendezkedését a közösségi igényből fakadó valódi egyházélményre vágyó kisközösségek dinamikus jelenléte teszi egyre inkább élettől duzzadóvá. Világi nivek készséggel kötelezik el magukat, hogy hozzászóljanak az egyházi ügyekhez — az ő ügyeikhez! — és hogy bekapcsolódjanak a vezetés munkájába is. — Az egyház a zsinat ébresztő, felrázó hatása nyomán valóban megmozdult és nem kell prófétának lennie annak, aki a másfél évtizede még elképzelhetetlennek tartott változások láttán kijelenti: a változásoknak csak első, esetleg második fázisa van mögöttünk, de ki tudná megmondani, vajon még hány következik. A múltat csak kissé is vizsgálgató szemlélő előtt azonban mégsem oly váratlan ez az áttörés, ez a sodrás, mint amilyennek első tekintetre tűnik. Előkészítője volt az egyház kétezer éves története, és közvetlenebb indításokat nyert a múlt századi belső változások nyomán. A 19. században például „forradalminak” tűnt a kijelentés, hogy a dogmák nem merev és változatlan formulák, hanem a történetileg alakult hitbeni tanúságtételnek egy- egy fázisát foglalják össze — és megfelelő körültekintéssel, kiegészítéssel változtathatók. Amikor — ahogy ma mór sokan nevezik — a múlt század „egyházatyja”, John Henry Newman a „dogmafejlődés" jelszavát mintegy bedobta a köztudatba, felfogásáért még igen sokan támadták. Felismerése és bátorsága azonban oly ösztönzéssé vált, amely egy tanulási folyamatot indított el az egyházban. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a kinyilatkoztatás az egyházban nem oly értékes drágakő, melyet századokon át egyik nemzedék a másiknak ad át mint valamiféle ékes tartóban őrzött ereklyét —, hanem hogy az Isten szava „él és hatékony” (Zsid 4,12). Newman rámutatott arra is, hogy Isten igazságát nem elég egyszerűen csak megismerni, mintegy „megtanulni”, hiszen a kinyilatkoztatás teljessége maga Jézus Krisztus, a második isteni Személy. Régen is, ma is úgy kell szembetalálkozni Isten „igazságával”, amint a tanítványok szemtől szembe álltak Jézussal. Élményként élték át ezt a találkozást és előbb szóban, majd később írásban is tanúságot tettek róla. Egy esemény hatástörténete élő emberekben születik, fejlődik és ugyancsak élő 28
