Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - KÖRKÉP - "Az élet egyetlen bizonyítéka a növekedés"
emberekben marad fenn későbbi időkre. Ugyanígy élt, hatott és hat máig is a Krisztusesemény. Az apostoli igehirdetés hallgatói a Jézusról tanúskodó szavak hallatára Krisztusban hittek — és ezzel nyert életük is új értelmet. De később is minden nemzedéknek újra és újra találkoznia kell az egyházban — annak igehirdetéseiben, szertartásaiban, az euka- risztikus ünneplésben, a közösségi hitélményben — Jézussal, mint Krisztus-eseménnyel. És ez a találkozás mindig az adott történeti órában valósul meg. A mának hivő emberét ugyan életszerű lánc fűzi a tegnap egyházához, de a Jézussal való találkozást csak a személyes hitélményben, csakis ma tudja realizálni. így minden időben újra fel kell, hogy ragyogjon és hasson az a tény, esemény, amely már az apostolok értelmét és szívét megvilágította, felmelegítette: Jézussal, Isten örök Igéjével kell találkozni. Amit a XIX. század nagy egyházi gondolkodója, Newman — korának tárgyi szemléletében —• dogmafejlődésként jelölt meg, azt korunkban oly folyamatként ismerjük fel és éljük át, amely nem választható el az embertől, pontosabban: a hívők közösségének, az egyháznak tagjaitól. Ez a megállapítás mindenkire vonatkozik, aki hisz Jézus Krisztusban. A hit sohasem lezárt, sohasem bezárt, hanem mindig fejlődésben, alakulásban van. S ha bárki is megkísérelné korlátok közé szorítani, kitör onnét, mert a végtelen felé, Isten felé marad nyitott. Mindebből az is következik, hogy a keresztény hivő az élet-adta tapasztalások és változások során nyitott, azaz tanuló, tanulékony hivő kell, hogy maradjon. Az egyház pedig, mely a hívők közössége, a mai fejlődés és változások sodrában fokozott mértékben tapasztaló, tanuló közösségként mutatkozik be előttünk és a világ előtt. Az egyház tagjai mindenek előtt azért nyitottak és készek a tanulásra, mivel Jézus evangéliuma életalakító igazság. A hit az egyházi közösségben szervesen kapcsolódik az egzisztenciális tanulással. így tehát, ha a tanuló egyházról szólunk, az egyházban útjára indult és tovább élő Jézus-hagyomány szocializációjáról, közösségben való kibontakoztatásáról is beszélhetünk. — így van ez azért is, mivel minden feltörő, új nemzedéknek ez előző nemzedékek során életté váltott Jézus-élményből, Jézus-örömhírből kell továbbfejlődő formában előlépnie. A mi nemzedékünknek, a ma keresztényének tehát az a feladata — és ez lényegében minden nemzedékre kötelező — hogy a múltban ható evangéliumot saját létadottságaink, lehetőségeink és konkrét feladataink szemmel tartásával értelmezze és valósítsa meg — természetesen Jézus evangéliumának fényében és erejében, hiszen „más alapot senki sem vethet, mint Jézus Krisztus” (iKor 3,11). A tanuló egyház, a mindig tanulni kész Jézus-hivők közössége tehát — bár nem téveszti soha szem elől az evangéliumot, de a jelen tapasztalatai, az adott kor általános változásai és fejlődése nyomán, a kívülről és belülről érkező ösztönzésekre ma is a változások eljegy- zettje. E tanulási folyamat során váltak napjaink egyházi életének is égető problémáivá az ún. „belső” problémákon, feladatokon kívül (kultusz, strukturális reformok stb.) a kifelé forduló, de ugyancsak belső igenlést, erőbevetést követelő „külső” feladatok: a család, a művelődés, a tájékoztatási eszközök, az abortus, a népesedési robbanás, az éhség és jólét ellentéte, és talán mindenek előtt a béke problémája —, és mindezekkel összefüggően — a hivatalos „állásfoglalásokon" túl — a hatékony cselekvés. Számunkra, a krisztushivők közössége számára ezek a kérdések és feladatok is szükségképpen kell, hogy találkozzanak az evangélium üzenetével, a Jézus isteni szeretetéről és irgalmáról szóló üzenettel. Az evangélium szabadít fel minket arra, hogy „látva lássuk", hogy szolidárisak maradjunk Isten minden teremtményével, a világgal, hogy tanúi és tanúságtevői legyünk Jézus szere- tetének és hogy az abszolút jövő felé irányítsuk minden ember figyelmét. A krisztushivőket az élethelyzetek, a konkrét események, tapasztalatok éppúgy állásfoglalásra késztetik, mint az evangélium. E tapasztalások a jövő felé forduló, nyitott keresztények számára újabb tanulási folyamat és újabb fejlődési fázis kezdetei. Az ilyen „tanuló-tapasztaló időszakokban” nélkülözhetetlenül szükséges a hívők belső párbeszéde. Ebben a dialógusban nagy szerepet játszanak a világi hivők, akik közvetlenül látnak és élnek át sokmindent és akik benyomásaikról, felismerésekről, a korhelyzetből fakadó igényeikről papjaikon keresztül informálják püspökeiket, az egyház felelős pásztorait. Mindaz, aki az Isten népének tagjait kötelező felelősségtudattal kíván hivő keresztény maradni — ahogyan erről a 2. Vatikánum több dokumentumában is nyilatkozott — vállalja a reá eső részt a keresztény hit korszerű előadásáért és bemutatásáért is. Elvben így volt ez régen is, hiszen már Szent Ágoston figyelmeztette egy beszédében a családapákat: ők az „ekléziolák", családjuk kis „püspökei”. Nem ugyan a püspöknek „ordo"-jával, szen- telési jogaival és kötelességeivel, de számos feladatával. Nekik kell ébreszteni, szavakkal és tettekkel közvetlen környezetükben bemutatni: mit kell hinnie a felnövekvő generációnak és hogyan kell hite szerint élnie. Kétségtelen, hogy régen is, ma is vannak „szakértői” a teológiának, vannak szentelésükből fakadóan hivatott vezetői és tanítói az egyházi életnek, akikre komoly és nehéz feladat vár ma is Krisztus egyházában. Nekik kell kellő fel- készültséggel felülvizsgálni minden újat, hogy kiválogassák és megtartsák mindazt, ami 29
