Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 1. szám - KÖRKÉP - Ratzinger, Joseph: Miért szeretem az egyházat?

KÖRKÉP Josef Rcitzinger bíboros MIÉRT SZERETEM AZ EGYHÁZAT? Az ember mindig csak annyira lát, amennyire szeret. Kétségkívül megvan a tisztánlátása a tagadásnak és a gyűlöletnek is. De mindkettő csak azt láthatja, ami hozzá van mérve: a negatívumot. Képes arra, hogy megóvja a szeretetet egyfajta vakságtól, mikor is a sze­retet nem vesz figyelembe határokat és veszélyeket. De a tagadás építeni sosem képes. Ha nincs bennünk szeretet, semmit sem találunk. Ha valaki legalább egy kissé nem bocsátkozik bele a hit megtapasztalásába, az egyház megtapasztalásába úgy, hogy igent mondana rá; ha nem vállalja annak kockázatát, hogy a szeretet tekintetével nézzen, az csak bosszankodni fog. A hit föltétele: hogy merjünk szeretni. Ha tudunk vállalkozni rá, nem lesz szükség arra, hogy az egyház sötétségéből bármit is eltitkoljunk magunk előtt. És akkor azt is felfedezzük, hogy nem csak ez létezik. Fölfedezzük, hogy az egyház botrányainak története mellett van egy másik egyháztörténet is: a hit szabaddá tevő erejének története, amely tevékenyen élt az évszázadok során olyan nagy egyéniségekben, mint Szent Ágoston, Assziszi Szent Ferenc, — az indiánok ügyének szenvedélyes harcosa, a domonkos rendi Las Casas, Páli Szent Vince, XXIII. János pápa. És úgy találjuk, hogy az egyház olyan fényt sugárzott a történelembe, amelyet lehetetlen nem észrevenni. És mindaz a szép, ami üzene­tének felhívása nyomán sarjadt és összehasonlíthatatlan értékű művekben ma is előttünk áll, az igazság tanúbizonysága lesz számunkra: ha valami igy tudott megnyilatkozni, akkor az nem lehet sötétség csupán. A nagy katedrálisok szépsége, a hit talajából fakadó zene szép­sége, az egyház liturgiájának méltósága, egyáltalán: az ünnep valósága, — amit az ember maga nem képes megalkotni, csak elfogadni; az esztendő átformálása az egyházi évben, amelyben egybefonódik a múlt és a jelen, az idő és az örökkévalóság, — mindez az én számomra nem a puszta véletlen műve. A szépség az igazságnak ragyogása, mondja Szent Tamás, — és a szépség szétesése az elvesztett igazság öniróniája, fűzhetnénk hozzá. Ahogyan a hit kifejezést öltött a történelemben, önmagáról tanúskodik, és arról az igaz­ságról, amely mögötte áll. Még egy utalást szeretnék tenni, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy túlságosan szubjek­tív irányba mutat. Ha nyitott szemmel járunk, gyakran találkozunk ma is olyan emberek­kel, akik élő tanújelei a hit szabaddá tevő erejének. És nem szégyen, ha azért vagyok és maradok keresztény, mert voltak és vannak emberek, akik megélték és hitelessé és szere- tetre méltóvá tették előttünk a kereszténységet. Végül is üres illúzió csupán, ha az ember olyan transzcendentális szubjektummá akarná tenni magát, ahol csak az játszik szerepet, ami biztos. Természetesen kötelessége az embernek, hogy fölfigyeljen az ilyen tapasztala­tokra, hogy elfogadhatóságukat megvizsgálja, hogy megtisztítsa és újra megtöltse őket. De az objektívvá tételnek ebben a szükséges folyamatában, vajon nem marad-e a keresz­ténységnek nem megvetendő bizonyítéka az, hogy az embert emberivé tette, miközben hozzákapcsolta az Istenhez? Ez a nagyon is szubjektív valóság vajon nem teljesen objek­tív-e egyszersmind, amit senki előtt sem kell szégyellnünk? Végül még egy megjegyzés. Ha arról van szó, miként itt is, hogy szeretet nélkül semmit sem láthatunk, — tehát: hogy az egyházat is szeretnünk kell, hogy megismerhessük, — akkor ma sokan nyugtalanná válnak. Vajon a szeretet nem zárja-e ki a kritikát? És vajon az egyház nem az uralkodók támasza-e, akik szeretnék kizárni a kritikát, és szeretnék saját érdekükben fenntartani azt, ami fennáll? Mikor szolgáljuk az emberek ügyét: ha meg­nyugtatjuk őket és megszépítjük, ami van, — vagy akkor, ha újra és újra föllépünk az emberek érdekében a megkeményedő igazságtalanság és a ránk nehezedő struktúrák ellen? Ezek a kérdések nagyon messzire vezetnek, itt most részletekben nem foglalkoz­hatunk velük. Valamit azonban világosan kell látnunk: az igazi szeretet sosem statikus, és sosem kritikátlan. Ha egyáltalán van lehetőség arra, hogy valamit pozitív irányban meg­27

Next

/
Thumbnails
Contents