Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Koncz Lajos: A feltámadt Krisztus megtapasztalása a plébániai közösségben
erejével, a maga egészében és tagjaiban (különösen oktatók, kezesek, kereszt- és bérma- szülők stb.) —• a feltámadt, élő Krisztussal való találkozás, a megtapasztalás jele és eszköze, közvetítője. Az „Isten népe” megbecsülő címének zsinati meghirdetése után és ezen belül immár a konkrétabb cél: a krisztusi közösség. Tegyünk ehhez az elvi-eszményi látomáshoz egy nagyon is reális próféciát! A lelkipásztorkodó papság fokozatos elöregedése és csökkenése folytán mind nagyobb mértékben van és lesz szükség a plébániák összevonására. Nemsokára nagy területeken szűnik meg, vagy legalábbis csökken a pap személyes jelenléte, és (ahol van ilyen) kisugárzó hatása. Ebben az érlelődő helyzetben szinte minden, az egyház jövendő élete — a konkrét egyházközségek vitalitásán, Krisztust megőrző és hordozó közösségi erején fog múlni. Döpfner kardinális — a halála előtti utolsó körlevelében — ezzel a látomással vívódott.13 „Tanúim lesztek!” (ApCsel 1,8) A befejezés előtt néhány konkrét kérdés: Hogyan állnak nálunk a dolgok? Érezzük-e a problémákat, ismerjük a célt, feladatokat, és csinálunk is valamit? Vannak komoly jelei a leiismerésnek, folyóirataink dokumentumai ennek. Igen sok lelkipásztor munkájában tapasztalható a hősies erőfeszítés pl. a liturgia belső erejének kibontakoztatására, a prédikáció korszerűsítésére, a családiasabb krisztusi közösségek megteremtésére. Egyébként a jövő lelkipásztorkodásának konkrétabb hogyanját igazában csak sejtjük és találgatjuk (ahogy Rahner is vallotta az idézett interjúban). De van sajnos rezignáció és tétovaság is bőven, ahogy egy külföldi folyóirat ránkolvassa,14 hogy ti. „az elöregedett klérus objektív akadályokra hivatkozik, hogy a saját maga aléltságát és kényelmességét kendőzze. Nekünk van életterünk, vannak lehetőségeink, de nem használjuk ki őket eléggé. S ez már a mi bűnünk...” Végül —■ egészen befelé fordulón — idézünk egy vallomást.15 Ugyanazt visszhangozza, amivel elkezdtük, de egy megragadó többlettel. Annál is inkább megrendítő, mert egy papi élet végső számvetésként, a síron túlról hangzó üzenet, az elhunyt dorogi plébános feljegyzéseiből való. „Esténként a szentségi jézus előtt keseregtem, hogy egyházközségemben visszaesik a vallási élet, az egyházilag eltemetettek kétharmad része szentségek nélkül hal meg, a megbérmáltak kétharmad része búcsút mond a templomnak. Könyörögtem: mennyire szeretném Uram hozzád vezetni és neked adni a lelkeket. S ekkor — mintha maga az Ür mondta volna: Ha igazán akarod a lelkeket biztosítani nálam, akkor először magadat add egészen nekem! Megértettem, hogy hiábavaló minden papi fáradozásunk addig, amíg önmagunkat oda nem adtuk neki... Papi életünk alapfeltétele, amit Krisztus így fejez ki: „Én vagyok a szőlőtő..., nálam nélkül semmit sem tehettek!” (Jn 15,5) A pap egy másik világ hírnöke és jele a világban, bármennyire evilágból való. Az arsi plébánost látva, egy párizsi ügyvéd döbbenten mondta: Megláttam az Istent — egy emberben. Teológiai tudás nélkül kimondta ez a felismerés az üdvökonómia egész misztériumát, az inkarnáció, kinyilatkoztatás, egyház, szentségek kozmoszának egész rendjét. Krisztus az Istenember, akiben az Isten láthatóvá-hallhatóvá, megtapasztalhatóvá lett (vö. Jn 14,9). Az egyház, amely ezt a transzparenciát állandóvá teszi, a maga jelszerűségi szakramentalitásá- ban. Az egyházközség, ahol a nagy egyház válik kitapinthatóvá, érzékelhetővé, és az általa hordozott-megjelenített Krisztus megtapasztalhatóvá. És tegyük hozzá — megterhelt felelősségtudattal: minden egyházközség, plébániai közösség központjában a pap, a kegyelmi vérkeringés mozgatója, szíve, a hitbeli megtapasztalás és tanúságtétel sugárzó fókusza, akinek személyes megragadottságán, faszcinációján, perszonális „jelszerűségén” igen sok fordul. Most már a végkonkluziót is hozhatjuk (mind papnevelési programként, mind az önvizsgálat számára): Mire van szüksége a magyar egyháznak? Hivatásuk legmélyebb dimenzióit is megélő és vállaló papokra, akik egyénileg is találkoztak a kereszténység lényegével, s erre rátették életüket. Papokra, akik vállalják, hogy ezt a lényeget hirdetik és felmutatják a világnak: a feltámadt Krisztust, s benne az emberiség örömteljes, eszkatológiai reménységét is, és akik ezáltal teljesítik a Krisztustól kapott küldetést: Tanúim lesztek! Jegyzetek: 1. Vö. Teológiai Évkönyv 1975. Bp. 14—15. — 2. A liturgiával kapcsolatban már beláttuk és elfogadtuk, hogy „formanyelve" megújulást és korszerűsödést kíván. Lelkipásztori módszereink, stílusunk nem szorul megújulásra? —• 3. 1977. dec. 35. — 4. Vorgrimler: Neuere Kritik der Theismus, in: Concilium 1977/3. 145. Vö. még Orientierung 1977/7. 84. — 5. Herder Korrespondenz 1977/12. 606. — 6. Teol. Évkönyv 1975. 16, 21, 35. — 7. Oj Ember 257
