Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 1. szám - TÁVLATOK - Az egyház bírálhatósága

TÁVLATOK AZ EGYHÁZ BÍRÁLHATÓSÁGA Egyes keresztények számára az egyház bírálhatósága magától értetődő. Mások viszont ösztönös védekezéssel elutasítják. A kritika elfogadása, illetőleg visszautasítása arra utal, hogy mindkét felfogásnak csak részben van igaza. — Egyes bírálóknál szembetűnő a józan kritikai készség, másoknál viszont kiviláglik a káröröm az egyház kudarcai miatt. Az illeté­kesek védekezésükkel viszont gyakran olyan páncélt vonnak maguk köré, amivel csak saját bizonytalanságukat akarják leplezni. Tegyük fel nyíltan a kérdést: Szabad-e az egyházat bírálni vagy sem? Az egyház katolikus önértelmezésének egyik lényeges eleme központi helyet biztosít bírálhatóságá- nak. Ez pedig az a felismerés, hogy Jézus látható egyházat alapított. A láthatóság együtt jár azzal, hogy akár „ujjal mutogathatnak" rá. Ezt az „ujjal mutogatást" a legkülönbözőbb formában gyakorolják is. Az egyház mint látható valóság be van szőve az emberi társa­dalom életébe és így nemcsak nem kerülheti el, hanem szívesen kell fogadnia mindazt, ami alkalmat ad az önvizsgálatra, még akkor is, ha vádolóan mutatnak hibáira és gyarló­ságaira. Sokan némi bosszankodással szokták nézni Bellarmin bíborost, aki az egyház láthatóságát a nápolyi királyság láthatóságához hasonlítja (Controversiarum, De Conciliis III. cap. 12.). De hát a hasonlat még nem jelent egyenlőséget. Bellarmin nem abszolút módon hasonlítja össze az egyházat a földi állammal, — úgy, ahogy a bibliai kijelentés sem, amely azt mondja, hogy Krisztus hozzánk, emberekhez mindenben hasonló lett a bűnt kivéve (vö. Zsid 4,15). Ez a hasonlat még nem szünteti meg az Istenember tőlünk való kü­lönbözőségét. De nemcsak az emberi bizonytalanság védekezési reflexéből adódik, hanem az egyház lényegén alapszik, ha a bírálatot bizonyos korlátozással, vagy fenntartással fogadja. A bírálat elfogadása az egyház titkának hitére épül: az egyház, az Isten üdvtette, olyan társadalmilag is látható jelenség, amelyet emberi jellegénél fogva még számos tökélet­lenség, sőt bűnösség is veszélyeztet. Ezért az egyházba vetett hitünk nem tagadhatja meg a bírálat jogát, mert ez a jog végső soron Krisztus Urunk azon magatartásán alapszik, hogy kiüresítette önmagát, fölvette a szolga alakját (Fii 2,7) és ezzel önmagát is kitette az emberi bírálhatóságnak. Ezt a jegyet hordozza magán az egyház is, amikor látható alakját emberek valósítják meg. Az egyház sajátos ambivalenciája, — kettős értékűsége — viszont kizárja a korlátlan bírálatot éppúgy, mint kifejezett megtagadását. Az egyház­ról szóló bibliai kijelentések kettősek: az egyik elem az emberi tapasztalat körébe sorolja és ezzel bírálhatóvá teszi, a másik elem viszont bensőleg annyira összekapcsolja az Úrral, hogy mérsékli a gátlástalan beavatkozást, megóv a túlzó naturalizmustól és a jelenségek leegyszerűsítésétől. Az egyház „nép”, de „Isten népe”; — „test”, de titokzatos módon „Krisztus teste”; — „menyasszony”, de az „Úr arája"; „épület”, „ház”, „templom” —, de olyan, ahol Isten Lelke lakik. Ezt az ambivalenciát és az ebből adódó szembenállóságo- kat az egyházra gyakorolt kritikának mindig tiszteletben kell tartania, ha helyesen akarja betölteni feladatát. Mindebből az következik, hogy az egyház birálhatáságának lehetősége a láthatóságába vetett hitének következménye. Az egyházkritikának tekintetbe kell vennie — amint Otto Semmelroth hangsúlyozza (Kritik an der Kirche, Kevelaer, 1964.) —, a társa­dalomban és a történelemben élő egyház adottságait, amelyek komoly lelkiismereti kérdést vetnek fel az egyház sajátos szentsége miatt. 22

Next

/
Thumbnails
Contents