Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - TÁVLATOK - Az egyház bírálhatósága
TÁVLATOK AZ EGYHÁZ BÍRÁLHATÓSÁGA Egyes keresztények számára az egyház bírálhatósága magától értetődő. Mások viszont ösztönös védekezéssel elutasítják. A kritika elfogadása, illetőleg visszautasítása arra utal, hogy mindkét felfogásnak csak részben van igaza. — Egyes bírálóknál szembetűnő a józan kritikai készség, másoknál viszont kiviláglik a káröröm az egyház kudarcai miatt. Az illetékesek védekezésükkel viszont gyakran olyan páncélt vonnak maguk köré, amivel csak saját bizonytalanságukat akarják leplezni. Tegyük fel nyíltan a kérdést: Szabad-e az egyházat bírálni vagy sem? Az egyház katolikus önértelmezésének egyik lényeges eleme központi helyet biztosít bírálhatóságá- nak. Ez pedig az a felismerés, hogy Jézus látható egyházat alapított. A láthatóság együtt jár azzal, hogy akár „ujjal mutogathatnak" rá. Ezt az „ujjal mutogatást" a legkülönbözőbb formában gyakorolják is. Az egyház mint látható valóság be van szőve az emberi társadalom életébe és így nemcsak nem kerülheti el, hanem szívesen kell fogadnia mindazt, ami alkalmat ad az önvizsgálatra, még akkor is, ha vádolóan mutatnak hibáira és gyarlóságaira. Sokan némi bosszankodással szokták nézni Bellarmin bíborost, aki az egyház láthatóságát a nápolyi királyság láthatóságához hasonlítja (Controversiarum, De Conciliis III. cap. 12.). De hát a hasonlat még nem jelent egyenlőséget. Bellarmin nem abszolút módon hasonlítja össze az egyházat a földi állammal, — úgy, ahogy a bibliai kijelentés sem, amely azt mondja, hogy Krisztus hozzánk, emberekhez mindenben hasonló lett a bűnt kivéve (vö. Zsid 4,15). Ez a hasonlat még nem szünteti meg az Istenember tőlünk való különbözőségét. De nemcsak az emberi bizonytalanság védekezési reflexéből adódik, hanem az egyház lényegén alapszik, ha a bírálatot bizonyos korlátozással, vagy fenntartással fogadja. A bírálat elfogadása az egyház titkának hitére épül: az egyház, az Isten üdvtette, olyan társadalmilag is látható jelenség, amelyet emberi jellegénél fogva még számos tökéletlenség, sőt bűnösség is veszélyeztet. Ezért az egyházba vetett hitünk nem tagadhatja meg a bírálat jogát, mert ez a jog végső soron Krisztus Urunk azon magatartásán alapszik, hogy kiüresítette önmagát, fölvette a szolga alakját (Fii 2,7) és ezzel önmagát is kitette az emberi bírálhatóságnak. Ezt a jegyet hordozza magán az egyház is, amikor látható alakját emberek valósítják meg. Az egyház sajátos ambivalenciája, — kettős értékűsége — viszont kizárja a korlátlan bírálatot éppúgy, mint kifejezett megtagadását. Az egyházról szóló bibliai kijelentések kettősek: az egyik elem az emberi tapasztalat körébe sorolja és ezzel bírálhatóvá teszi, a másik elem viszont bensőleg annyira összekapcsolja az Úrral, hogy mérsékli a gátlástalan beavatkozást, megóv a túlzó naturalizmustól és a jelenségek leegyszerűsítésétől. Az egyház „nép”, de „Isten népe”; — „test”, de titokzatos módon „Krisztus teste”; — „menyasszony”, de az „Úr arája"; „épület”, „ház”, „templom” —, de olyan, ahol Isten Lelke lakik. Ezt az ambivalenciát és az ebből adódó szembenállóságo- kat az egyházra gyakorolt kritikának mindig tiszteletben kell tartania, ha helyesen akarja betölteni feladatát. Mindebből az következik, hogy az egyház birálhatáságának lehetősége a láthatóságába vetett hitének következménye. Az egyházkritikának tekintetbe kell vennie — amint Otto Semmelroth hangsúlyozza (Kritik an der Kirche, Kevelaer, 1964.) —, a társadalomban és a történelemben élő egyház adottságait, amelyek komoly lelkiismereti kérdést vetnek fel az egyház sajátos szentsége miatt. 22
