Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - TÁVLATOK - Az egyház bírálhatósága
Mit jelent az egyház láthatósága? Krisztus nem úgy alapította egyházát, mint valami házat, amelyet először felépítenek, utána beköltöznek az emberek. De nem is úgy, hogy tagjai benne laknak az egyházban és mégsem ők az egyház. Minden kép és hasonlat csak bizonyos szempontból használható. Ilyen egyházról alkotott kép a ház, vagy a régiek kedves hasonlata, a vízözönben úszó bárka. A ház fennállhat akkor is, ha a lakói rosszak, sőt ha kiköltöztek belőle. A fenti félreérthetőséget akarja az első Péter levél (2,5) kiküszöbölni, amikor hangsúlyozza, hogy az egyház tagjai maguk az élő kövek, akik a lelki házat alkotják. Bár kezdetben Krisztus építette fel egyházát, az Újszövetség mégis arra figyelmeztet, hogy az egyik embernek a másikat építenie, alakítania kell. Nem fogadhatjuk el az egyházon belül az egyes embe- .rek reform-igényét anélkül, hogy közben elutasítanánk az egész egyház megújítását, mintha az egyház olyan eszményi nagyság lenne, amelyet nem érint az egyes tagok bűnössége. „Az egyháznak felelős szabadsággal kell vállalni a visszaéléseket követő bírálatot. Ehhez szükséges mindenek előtt a nyitottság, a bizalom, minden fajta ellenségeskedés leépítése és a párbeszéd kialakítása. Ez teszi alkalmassá az idők jelének elfogadására, amelynek egyik megnyilvánulása az egyházat mindig nyíltabban érő kritika. A kritika a gondolkodó emberre jellemző, aki nemcsak egyszerűen él, hanem törekszik is a dolgok megértésére, keresi az indokokat, ismerni akarja a döntéshez szükséges érveket. — Tudomásul kell vennünk, hogy van hitből fakadó kritika is, amely nem rombolni, hanem szolgálni akar. Az ember előjoga a kérdezés. Aki kérdez, azt még érdekli az ügy, és halotti csend támadna a hit körül, ha már többé nem kérdeznék, nem kérdőjeleznék meg. Nem vitatható többé a tekintély bírálata, az egyházi tekintélyé sem, mely azért van, hogy felelősséget vállaljon a hitért, a hit egységéért. A kritika azt a tekintélyt kezdi ki, amelyik csak sajátmagára hivatkozik, kijelentései, követelményei és indoklásai nem eléggé szakszerűek és meggyőzőek. Kiválthatja a bírálatot akkor is, ha túllépi illetékességét, ha tévedést védelmez, ha nem hajlandó tárgyalni, ha nem akar meghallgatni semmiféle ellenérvet.” (Heinrich Fries: Glaube und die Kirche auf dem Prüfstand, München, 1970. 140.) Gyakori félreértés veszélyét hordozhatja az egyháznak olyan — egyébként helyes — bemutatása, amely szerint az Úr jelenlétének jele az emberiség történetében. Az egyház valóban sacramentum salutis, üdvösségünk Istentől kapott jele és záloga és éppen ezért is látható. De ebből nem következtethetünk arra, hogy mint jel egészen más, mint azok az emberek, akiknek az Ür benne felajánlja üdvösségét. Az egyház Krisztustól alapított jel, amelyet emberek valósítanak meg. Az egyház láthatósága tehát annyit jelent, hogy emberi jellege van, azaz olyanokból áll, akik a keresztségben tagjaivá lettek, akiket megváltott ugyan Krisztus az eredeti bűntől, de nem mentesek következményeitől. Éppen ezért tagjai gyakran váltanak ki kritikát és jogosultak erre a kritikára. Az egyház titkához hozzátartozik, hogy komolyan vegye a bírálatot, mert ezzel is bizonyítja isteni jellegét, azaz hogy minden bírálat ellenére mégis életképes, és hatékonyan működik. Ebből az is kitűnik, hogy az egyházról gyakorolt kritika nemcsak lehetőség, hanem feladat. Hogy viszont az egyház hivatalos tényezői olykor ellenállnak a bírálatnak, vagy éppen védekező akcióba lépnek, azon nem kell csodálkoznunk, ha meggondoljuk, hogy a kritika rendszerint a hivatalos tényezőkre hárul, jóllehet az éppúgy vonatkozhatna az egyháztagokra, sőt magukra a bírálókra is. Elvileg az egyháznak joga és kötelessége saját bírálata, reformra törekvése és ez a jog mindig élt is az egyházban. A 2. Vatikáni zsinat végső soron azért ült össze, hogy az egyházat megújítsa és eredeti, Krisztustól kapott vonásait újból kidomborítsa. Felvetődik azonban a kérdés, hogy miért kívánhatjuk az egyházban annyira az újat? „Sokan azt állítják, hogy a régi az elmúlt, hogy nem volt jó, csődbe jutott. Rájöttek arra is, hogy a régiek kritikátlanabbak voltak, túlzottan jóhiszeműek és keveset gondolkodtak. A tudomány és a technika gyors fejlődése viszont ma olyan új lehetőségeket tár elénk, amelyek eddig elképzelhetetlenek voltak ... Ebben a megvilágításban az egyház üzenete réginek tűnik, formáiban, struktúráiban, szokásaiban, intézményeiben, módszereiben és szertartásaiban —, ezért meg kell újulnia .. . Korunkat jellemzi, hogy semmit sem vesz át kérdezés nélkül, hanem mindent kérdésessé tesz. Az egyházban sem ismer el hagyományt, tekintélyt, hivatalt önmagáért, hanem okokat kíván, belátást és tárgyi hitelreméltóságot, érveket és számot adást. Az egyházat is megkérdezik napjainkban, kihívják, különösen azokat, akiknek működésében leginkább képviselve látják: a pápa, a kúria, a püspökök, a klérus megnyilvánulásaiban és intézkedéseiben” (Heinrich Fries: i.m. 126. 128.). Szükséges, hogy az egyház megvallja Krisztus látható, emberi alakját is. Éppen ebben különbözik az „intézmény", az embereknek szánt alapítás helyes értelme a technikai konstrukcióktól. Az intézmény ugyanis „felszólít” az emberi döntésekre és lehetőséget nyújt a megvalósításhoz. Ám ezeket az emberi megvalósításokat mindig újból felül kell vizsgálni 23
