Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - KÖRKÉP - A szeretet és szolgálat (Elmélkedés karácsonyra és Krisztus Király ünnepére)
Mi tagadás, még ma, kétezer év múltán is el-elcsodálkozunk azon, hogy annak, aki „ki- üresítette önmagát és szolgai alakot öltött" (Fii 2,7), valóban „királyi” volt tanítása, élete és máig, mindörökké „hatalma” van. Életünk, örök sorsunk függ tőle, hogy elfogadjuk-e tanítását, hogy kormányzása alá helyezzük-e önmagunkat. Talán legnagyobb kísértésünkké az válhat, ha „megszokjuk” őt, ha újra és újra eszünkbe-lelkünkbe nem véssük, hogy „eljön ítélni". Egyházunknak valóban anyai gondoskodására vall, hogy figyelmeztet: követtük-e szolgálatban, áldozatvállalásban, a szeretet tetteiben azt, akivel mint Bírónkkal fogjuk magunkat szembetalálni, —■ vagy csakis a „magunk útját” jártuk; hogy a másokon uralkodók, az olykor szelídnek tűnő „lelkihatalmat” gyakorlók, vagy a megbocsátani tudók, a „mindenkinek miendenévé lenni” kívánók útját jártuk-e? Akadt-e valaha király földünkön, akinek ilyen „különös” kívánságai, sőt parancsai lettek volna, mint pl. hogy alattvalói legyenek olyan ártatlanok, tisztaszívűek, mint a gyermekek? Akadt-e uralkodó, aki soha nem ellenfelei „felszámolására”, hanem megmentésére vágyott csupán? Aki arra figyelmeztetett, hogy nemcsak ölni tilos, de senki embertársát még szóval se bántalmazza? Szólt-e úay király, hogy mindaz, akitől ruháiét el akarják venni, még köpenyét is adja oda? — Aki Krisztusban valóban felismeri királyát, jól érti, hogy valóban miről is van szó, amikor ilyen rendkívüli, sőt „ésszerűtlen” előírásokról hall. Nem többről, de nem is kevesebbről, mint hogy lelke mélyén Krisztus minden „alattvalóját” ugyanaz a lelkűiét vezesse, amely őt maqát is eltöltötte. Csakis a „szelíd és alázatosszívű” Jézus volt képes arra, hogy földi erők és hatalmi eszközök nélkül is „birodalmat” alapítson: a béke, a szeretet, a szolgálat törvényei által szabályozott országot. Királyunk nem szerkesztett „tanrendszert” és nem adott közre ,,erkölcskódexet'' sem. Mégsem volt minimalista, mégsem követelt keveset. Mert kevés-e, hogy „hegyen épült város" polgáraiként — ma úgv mondanák: kirakatba helyezett emberekként — kel! élniük azoknak, akik az ő szavára hallgatnak? Kevés-e, hogy kandeláberre helyezett gyertyaként kell világosságot terjeszteniük? Kevés-e, hogy senki nem nevezheti önmagát mesternek és tanítónak követői közül, mert csak egyetlen Tanítónk van, a szavával és életével oktató Királyunk? Kevés-e, hogy mindent magunk mögött kell hagynunk, hogy csakis felé kell tartanunk? Sorolhatnák még .. . Olyan „egvszerű" kijelentések, olyan „törvények” ezek, melyekre felfigyelve nem egyszer bűnös emberek indultak el a „megtérés” útján, hogy szentekké legyenek. Olykor ellentmondásosnak tűnik számunkra ez a „királyság”, ez a „birodalom”. Mert Krisztus békénk uayan. de tüzet is hozott a földre, összeforraszt, de majd az ,,Ű napján" el is választja az igazakat és bűnösöket. Igaz. szenvedünk néha ennek az „ellentmondásos" Királynak vonzó és egyben iiesztően követelő eavéniségétől, — mégis épp ez a belső feszültség válik számunkra újra és újra üdvösséget biztosító feszítő erővé. És minél inkább töprengünk, vágyunk, vagy gyötrődünk — talán ez az ellentmondás is jól rávilágít arra, hoav Királyunk országa nem evilágból való, hogy a lelkek fölött van hatalma — annál inkább gyarapszik reményünk. Ez a remény feszít és éltet, hogy munkálkodjunk az Ő királyságának erősítésén, orszáqának kiteljesedésén, — hogy maid visszavonhatatlan polgáriogot szerezhessünk országában. Ezért tudjuk és akarjuk is százszor, meg ezerszer elimádkozni, hogy: jöjjön el a Te országod. E remény erejében volt képes egy Assisi Ferenc teljes szegénységében is világmegváltó örömről énekelni, — és ez a remény éltet mindannyiunkat, mert tudjuk, hogy Királyunk orvos is, aki begyógyítja a sebeket, aki elég erős ahhoz, hogy kezét nyújtva kimentse az alámerülőket, E remény erejében tekintünk keresztjére, melyre ugyan önként lépett fel, melyre azonban mégis mi, emberek szegeztük őt. E remény erejében valljuk meg, hogy a kereszt „királyi zászló” lett számunkra, trón, melyről Királyunk mindenkit magához, vonz. Veszélyben foroghatunk, ha csakis a „tanrendszerre” ügyelünk, vagy ha kíváncsian a művészi értékekkel roskadozó bazilikák „palotájába” lépünk be. De megmenekülünk, ha újra és újra eszünkbe jut: Királyunk szívünkbe olyan tűz szikráját helyezte el, melynek lángra kell lobbannia. Lucerna ardeat semper... szeretetünk, szolgálatunk lángja égjen szüntelenül! Mert Krisztus, a Király éppen ezért jött el közénk! Sz. A. Az nem igaz, hogy az emberek megunták az igazi kereszténységet. Nagyon ritkán találkoztak vele ahhoz, hogy megunhatták volna. Chesterton 232
