Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Jelenits István: Jézus istenségébe vetett hitünk szentírási alapjai
góló hagyományban is volt előzmény. U. Luz, a hipotetikus Quelle teológiájának neves rekonstruálja a Conzelmann emlékkönyvbe jelentős tanulmányt írt „Das Jesusbild der vor- markinischen Tradition" címmel (Id. a 3. jegyzetet, 347 skk.). Ez módszertani szempontból is mintaszerű, de következtetései is nagyon fontosak. U. Luz megállapításai szerint a Jézusra vonatkozó hagyomány legősibb kikövetkeztethető fokán is kiemelte már azt, amit manapság szokás „Einzigartigkeit Jesu”-ként emlegetni, vagyis hogy Jézus minden emberi kategóriát meghaladott, szétfeszített még az Ószövetségből ismert szemléleti formákat is. Az implicit krisztológia „implizite Gegenüberstellung zum Alten Testament" (U. Luz i. m. 364). Nem hiába állapítja meg A. Vögtle: „Kétségbe vonhatatlan fölismerés, hogy az Újszövetség Krisztusra vonatkozó mondanivalójának megfogalmazásában az Ószövetségnek sokkal nagyobb a szerepe, mint azt még akár néhány évtizede is gondolták. Az Ószövetség nemcsak ott van jelen az Újszövetségben, mint viszonyítási és értelmezési háttér, ahol kimondott idézettel találkozunk, hanem számtalan más olyan szövegben is, ahol célzások esnek egy vagy több ószövetségi szakaszra, s az szinte rejtve marad". (Hozzátehetnénk: kivált előttünk, akik sajnos, nem élünk benne eléggé az Ószövetség világában, s nem „kapcsolunk” eléggé könnyedén az utalások, célzások fölbukkanásakor).7 A tanítványok meghívásáról szóló jelenetekben például az, hogy Jézus „mentében” szólítja meg a hálójukkal foglalkozókat, hogy egyetlen pillantással „kinézi magának” a Zebedeus-fiakat (de később a vámos asztal mellett ülő Lévit is), hogy egyetlen mondatot „mond” nekik; mind-mind megannyi burkolt utalás az Ószövetségre, ahol Jahvét láthatta Mózes, amint „elhaladt” előtte, Jahve szólt hatalmas, nyomban világot formáló szóval, és ő „látott” úgy, hogy a tekintete nemcsak regisztrálta, hanem szinte megformálta a valóságot. Ezek mögött az utalások mögött tehát egy Jézus: Jahve azonosítás húzódik meg. Biblikus utalásokkal átszőni a jelenről szóló följegyzéseket, ezt megtették a qumrániak is. De amikor ők például az Igazság Tanítóját — szintén ószövetségi utalásokkal — bemutatták, legföljebb beillesztették a próféták sorába. Az evangélium viszont kiemeli Jézust a próféták és az Ószövetség jeles Istenemberei közül, s magához Jahvéhoz méri. Az a szabadság is meglepő, amellyel az írást használja s értelmezi. „Hogy Jézus milyen szuverén szabadsággal értelmezte az írást, az legpregnánsabban abban mutatkozik meg, hogy amit mond vagy tesz, az nem az írás értelmezéséből következik, hanem megfordítva, tetteiből és kijelentéseiből olvasható ki az írás érvényes értelmezése” — írja T. Holtz.3 Ennek az implicit krisztológiának s rejtett, de nagyon valóságos Ószövetséghez-viszonyí- tásnak nevezetes példája a legrégibb húsvéti hitvallás állítmánya, amelyet (a hitvallás szövegében) Pál őrzött meg számunkra. A híres ófthé -f- dativus ez, amelyet egyszerűen így szoktak fordítani: megjelent („Péternek, majd a tizenkettőnek stb.” 1Kor 15,5). Csakhogy ez az ófthé-j-dativus, meg a mögötte kikövetkeztethető arám—héber előzmény az ószövetségben s a szövetségi irodalomban a teofániák igéje! A húsvéti örömhír tehát — már e legrégibb fogalmazása szerint — sem egyszerűen csak az, hogy a nagypénteken megfeszített Jézus három nap múlva elevenen „megjelent” a kiválasztott tanúk előtt, hanem az, hogy nem akárhogy jelent meg, nyilvánvalóvá tette Istennel való egyenlőségét is. Ez az, amit a Filippiekhez szóló levélben ránk maradt (ugyancsak ősi) Krisztus-himnusz más fogalmi rendszerben (már explicite) az Úr szóval közelít meg: „Neki adatott az Úr név, amely előtt minden térdnek meg kell hajolnia" (2,9—11). Az implicit krisztológia megmutatkozásának példáit sorolva eljutottunk a húsvétról szóló beszámolóig. Sokat vitatták, milyen szerepe van a húsvéti esemény emlékének az Ősegyház Jézus istenségére vonatkozó hitének kialakításában. Pál elsőrendűen a húsvét felől közelíti meg Jézust, és krisztológiáját szinte teljesen a húsvétból bontja ki. F. Mussner szerint az „Isten Fia” cím egyértelműen húsvéti titulus. Az is világos, hogy a húsvétot megelőző tapasztalatok igazi jelentősége is a „húsvét fényében” tisztázódott az ősegyház előtt, s az evangéliumi beszámolók épp ezért valóban így is ábrázolják a Názáreti Jézus tetteit, megnyilatkozásait. Mégsem lehetetlen bizonyítani vagy legalább valószínűsíteni, hogy már a húsvét előtti hagyományban is jelen voltak a később kibontakozó krisztológia alapjai.9 Ha valóban így van, elmondhatjuk, hogy a zsinatok krisztológiájának biblikus alapjait kutató vizsgálatunkban nemcsak az apostolokig jutottunk el, akik a húsvét első tanúi s hivatott értelmezői, hanem magának a Názáreti Jézusnak önmagára vonatkozó burkolt, de nagyon egyértelmű tanúságtételéig.10 Jegyzetek 1. Az egész kérdéskört illetően máig is klasszikus A. Schweitzer említett monográfiája: Geschichte der Leben-Jesu-Forschung. Ausgewählte Werke, Band 3. Union Vlg, Berlin. — A további gazdag irodalomból csak N. Lohfink tanulmányára szeretném fölhívni a figyelmet: 219
