Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Előd István: Jézus emberi tudása és öntudata
Hermann Schell a múlt század végén azt javasolta, hogy a teológiai kutatás ne az unió hypostatica fogalmából induljon ki, hanem az evangéliumok Krisztusából. Mert nem az isteni és az emberi természet fogalmából kikövetkeztethető szükségszerűség határozta meg, hogy milyen emberséget vegyen magára az Ige, hanem Isten nagylelkű és céltudatos szabadsága. Schell szerint az evangéliumok Jézusa teljes és tökéletes ismeretekre tehetett szert pusztán tapasztalati tudásának kibontakoztatásával. Istensége ugyanis lehetővé tette, hogy ez a kibontakozás tévedhetetlen ismeretekhez vezesse. Az Atyával kezdettől fogva egynek tudta magát és küldetése is kezdettől fogva szeme előtt lebegett, de a konkrét tények ismerete és a küldetésének megfelelő konkrét magatartásai tekintetében, további életsorsának alakulásában éppen úgy a tapasztalatra volt utalva, mint mi.2 Schell dogmatikája indexre került. Nagyobb feltűnést keltett a modernista Loisy radikálisabb véleménye, mert Jézus isteni öntudatát és küldetéstudatát is tagadta. Ezt a felfogást az egyházi tanító- hivatal veszedelmes eretnekségnek minősítette (DS 3434). A Szent Officium még 1918-ban is veszélyesnek jelentett ki a tradicionális felfogástól eltérő nézeteket (DS 3645—3647.). Jézus boldogító istenlátását kifejezetten tanította az Egyházról szóló, 1943-ban megjelent Mystici Corporis körlevél és az 1956-ban kiadott, Jézus Szívéről tanító Haurietis aquas kezdetű enciklika. Az új szemlélet alakulása Albert Schweitzer Jézus öntudatának pszichológiai elemzésére építette eszkatologizmusát, és nézetét bizonyos szentírási szövegek egészen sajátos értelmezésével igazolta. Schweitzer szerint Jézus meg volt győződve a világvég közeli bekövetkezéséről, egész tanítása és működése erre épült, és prófétai küldetésében csalódva kellett meghalnia. Schweitzer elgondolását a Bultmann-féle formatörténeti iskola teljesen illuzórikusnak tekinti. Bultmann viszonylagosnak fogja fel Jézus eszkatológikus kijelentéseit. Azok sem a közeli, sem a távoli világvégre nem vonatkoznak, hanem a mitológiából átvett képekkel a „döntés szituációjára” akarják irányítani figyelmünket; vagyis arra, hogy jelen életünk döntésein fordul meg, elnyerjük-e az örök életet, vagy sem. Käsemann abból a feltevésből indult ki, hogy a húsvét utáni keresztény közösségek a Bibliában olvasható jézusi szavakat saját társadalmi helyzetüknek megfelelően a zsidóság képviselőitől való elutasítottságuk (Unerhörtheit) elleni védekezésből találták ki. Bultmann és Käsemann szerint bibliai alapon tehát nem lehet beszélni Jézus öntudatáról vagy tudásáról.3 A Divino aiilante Spiritu enciklika és az evangéliumok igazmondásáról húsz évvel később kiadott pápai rendelkezés (Instructio de historica Evangeliorum veritate DS 3999.), továbbá a 2. Vatikáni zsinat Dei Verbum kezdetű konstituciója lehetővé tették, hogy a katolikus hittudósok fejlődéséről is szóljanak a krisztológiában, már az újszövetségi könyvek megírása előtt és az egyes könyvek közötti időközökben is. — A zsinat szorgalmazta az ökumenizmust és vele kapcsolatban azoknak a tantételeknek a felülvizsgálását, amelyek nem tartoznak szorosan a hitletétemény körébe, (ökumenizmusról 11.) — Az újabb kutatások további indítékát a lelkipásztori új felelősségtudat adja, amely Jézus személyét úgy akarja bemutatni, mint akinek minden kor emberéhez van mondanivalója. Közelebb kell hoznunk Jézus személyét a ma emberéhez, aki történetileg akarja megismerni embersége lényegét és csak fejlődésében látja igazán embernek az embert. Ezért nem tud valóságos embernek tartani olyan Jézust, aki fogantatása pillanatától tökéletes mindentudással és istenemberi öntudattal rendelkezik. Megoldási kísérletek a mai hittudományban TÖBBÉ-KEVÉSBÉ RADIKÁLIS ELGONDOLÁSOK. Helmut Riedlinger a „Quaestiones dispu- tatae" sorozat 1966-ban megjelent könyvében túlhaladottnak mondja a szenttamási hármas tudásforma megkülönböztetését. Szerinte Jézusban csak egyféle tudás volt, amit „történeti istenlátásnak” lehetne nevezni. Eszerint Jézus ismeretvilága történetileg alakult: az emberi tapasztalatszerzés útján; tehát keresések, kérdések, kétségek, átmeneti tévedések formájában; továbbá környezetének és korának szemléletmódján gondolkodott. Ezen az úton jutott el küldetésének és istenségének fokozatos felismeréséhez, továbbá Istenre és az Istennel ösz- szefüggő dolgokra vonatkozó tévedhetetlen meglátásokhoz. Bár ismereteinek teljességét csak feltámadása után, a visio beatificában érte el, „istenlátása" már korábbi életében érvényesült; tudata mögül, mintegy háttérből irányította, hogy fokozatosan de biztosan eljusson a tévedhetetlen felismerésekhez/* 207
