Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: A Jézus-kérdés és korunk filozófiai gondolkodása
A felvilágosodás és a marxi gondolatok talaján állva mondja, hogy a vallás funkciója társadalmi ellenőrzés és legitimáció. Az egyház emez szerepéhez kifejlesztett teológia értelmezési bravúrokkal elsimítja Jézus és a próféták protestálását az igazságtalan társadalmi rend ellen. E teológia hasonlatos a dogmatikus metafizikához, mely megrögzött optimista lévén a világon tapasztalható mérhetetlen szenvedés ellenére is ostobán kibékül a valósággal. Itt, ezen a ponton azonban M. Horkheimer meghaladja elődjeinek kritikáját. Nemcsak az erkölcsi rossz vár ugyanis megoldásra, hanem a disputálhatatlan malum metaphysicum is. K. Marx feltételezte, hogy a vallás igazáról ideológiai funkciójának megszűnése dönt. M. Horkheimer viszont felveti: „Nem lesz-e mindig szükség a vallásra, mert a földön, még ha rendbejönne is a társadalom ügye, örökké tart az iszonyat" (127.). Ugyanakkor nem rejti véka alá meggyőződését, hogy a kereszténység fölött eljárt az idő: a teológiának hála, üres formalizmussá vált. A keresztények Jézussal értelmezik magukat, aki életét adta másokért. Ők azonban továbbra is vérszomjas gyilkosok és rablók. Fennen hangoztatják a vallást és „értékeiket”, ámbár tudatában vannak annak, hogy mily életidegen minden egyes szavuk. „A vallás megvalósulása és célra nem vezető megszüntetése közti megalkuvás engesztel ki Istennel mindent átfogó hazugság által" (213.). 2. Humanizmus és ateizmus A marxizmus eszkatológiai töltete és abszolút történelmi perspektívája alapján bizonyos párhuzam vonható a lázadó Jézus és a forradalmi marxizmus között. A polgári humanisták és ateisták legfeljebb erkölcsi eszményképnek tekintik Öt, filozófiailag viszont nem veszik számításba. Talán csak Fr. Nietzsche és K. Jasoers kivétel. F. NIETZSCHE szerint a szeretet-üzenet arra irányuló kísérlet csupán, hogy Jézus kitérhessen a harc elől, hogy ne kelljen ellenszegülnie. A Názáreti betegesen érzékeny, retteg, hogy bemocskolódik a valósáq érintésétől.15 Képtelenség Renan példájára „hősnek” vagy „lángelmének” nevezni (11.227). Inkább Dosztojevszkij-féle „idióta" vagy „szent anarchista”, méginkább „politikai gonosztevő” (11.226.), aki neurotikus viselkedésével kihívja ellenségei haragját és orra ingerli őket, hogy semmisítsék meg (11.229.). E végtelen sebezhetőséggel magyarázható, hogy Jézusnak nincs más életlehetősége, mint csupán a szeretet (11.228.). Mégis vonzódik hozzá. „Azt nem szeretem a názáreti Jézusban vagy apostolában, Pálban, hogy boqarat raktak a kisemberek fülébe, mintha szerény erényeik valami értéket is képviselnének" (11.363.). Túlságosan korán halt meg Jézus: „Maradt volna a pusztában, távol a jóktól és igazaktól! Talán megtanult volna élni és hogy szeresse a földet — még a nevetést is. Higgyétek el nekem testvéreim! Túl korán halt meg; ő maga vonta volna vissza tanait, ha eléri az én koromat! Elég előkelő volt ahhoz, hogy tudjon visszavonni!" — mondja Nietzsche—Zarathustra. Ám Jézus sajátsága mégis csak az élet megvetése, az ellenállásra való képtelenség, és az erőtlenséq és gyöngeség erénnyé való magasztosítása. A kereszténység viszont szöges ellentéte mindannak, amit Jézus hirdetett. „Mit utasított el Jézus? — Mindent, amit ma kereszténynek neveznek" (11.356.). „Éppen az egyház az, ami ellen Jézus prédikált — és ami ellen harcba szólította tanítványait" (11.357.). „Ez a humoros az egészben, a tragikus humor: éppen azt állítja vissza nagyvonalúan Pál, amit élete árán annulált Krisztus” (uo.). „A kereszténység kifejezés félreértés — alapjában véve csak egy keresztény volt. és ő meghalt a kereszten" (11.229.). F. Nietzsche kritikájának gondosabb elemzése bizonyára árnyaltabbá tenné ezt a Jézusképet, ámbár Dionüszosz és Zarathustra alakjából is kiolvasható, hogy mit köszön Jézusnak. Választott hősei inkább kiegészítői, mint ellenfelei Jézusnak. Dionüszosz—Zarathustra nem a megszokottan középszerű, hanem a felfokozott élet szimbóluma. A nazarénus ízlés érzelgősségére redukált Jézus, a biedermeier polgár életének igazolására szolgáló kereszténység, az emberi léttől végtelen távolságban trónoló Isten viszont botrány — és ezt a botrányt leplezi le F. Nietzsche. Zseniálisan egyoldalú exegézise nyomban elárulja, hogy későbbi betoldásnak tekinti a harcos, messiási, nonkonformista elemet, minden mozzanatot, ami nem illik Jézus-képébe (11.226.). Ezeket az ősegyház találta ki, Jézus tanítványai eszelték ki, mert nem tudtak belenyugodni a Mester halálába és lázadtak a fennálló rend ellen. E lázadáshoz szolgált példaképül a harcos alapító (11.231).) K. JASPERS is bíróIia F. Nietzsche egyoldalúságát.115 A liberális humanizmus képviselőjeként Szókratész, Buddha és Konfucius társaságában a „mértékadó emberek” közé sorolja Jézust.17 Őbenne megmutatkozik az emberi élet igazsága és lehetősége —■ s ez valóságos emberi voltára utal. Jézus „a zsidók Istenében hitt” (182. o.). és e hit bámulatos független- séaael ajándékozta meg. ,,E hit lényege a szabadság" (183.). Nem foglalkozik Jézus isteni voltával, teljesen elegendőnek tartja, hogy az Atya közelsége személyesen megragadta és 199
