Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: A Jézus-kérdés és korunk filozófiai gondolkodása
átitatta a Fiút (182.). Az egyház Krisztus-képe és a történeti-földi Jézus között azonban komoly ellentmondást lát: „Először is átváltozott ő Jézusból Krisztusba, az istenemberbe — az emberi valóságból a hit tárgya lett. Másodszor pedig példaképnek kezdték tekinteni emberi alakját, amit követni kell" (190.). Véleménye szerint: „A Krisztus-hit nem Jézustól származik. Halála után keletkezett. Előbb a feltámadás hite alakult ki Mária Magdolna és a tanítványok látomásai nyomán. Végül a Lélek kiárasztásával magyarázták a keresztény gyülekezet értelmét, és a valós gyülekezetekből jött létre az egyház” (190.). Hangsúlyozza, hogy Jézus dogmatikai-egyházi érdek nélkül is jelentős, irányt mutat annak is, aki nem követi: „Jézus olyan életet élt, amelynek értelmét a balsiker sem rontja le, hanem inkább igazolja — ha nem is egyértelműen, de mégis nyílt lehetőségként. A kereszt vállalásával megmutatja a felszabadulást az élet félelme alól. üzenete azt tanítja, hogy ne hunyjunk szemet a világ abszolút gyógyíthatatlan állapota fölött; megóv az önelégültségtől és magasabb fórumhoz utasít. Szavainak és tetteinek abszurditásai felszabadítóan hatnak” (191.). Jézus függetlenségéből ered föltétlensége, és ez szükségképpen csődbe jut e feltételektől függő világban. A balsiker és a kudarc, az Istentől való elhagyatottsága azonban oly „határhelyzet”, mely szükségképpen „átcsap” a teljes bizalomba és megnyugvásba. A teológusokat érdekelheti, amit K. Jaspers Jézus öntudatáról mond. Leszögezi: „Jézus nem ismeretet hirdet, hanem hitet” (173.). Majd kifejti, hogy Jézus: „öntudatának fejlődési folyamata nem tekinthető át. Megnyilatkozásainak ellentmondásossága arra vall csak, hogy nem vitatható e folyamat megléte és hogy talán sosem zárult le véglegesen . . . Végleges öntudatra azonban nem is volt szüksége. Úgy látszik, hogy dogmatikai érdektől vezéreltetve, hibásan tették föl a kérdést” (176.). Az evangéliumi beszámolók a valóságon alapulnak. Jézus halála után azt olvasták ki a keresztények az Ószövetségből, hogy bár Jézus lelke mélyéig megrendült és panaszkodott a kereszten, vigaszt talált az imádságban. Utolsó felkiáltása „nem egy elkeseredett ember panasza, hanem a 22. zsoltár kezdete. Aki pedig ezt imádkozza, az nem lázad Isten ellen — békében él és hal Istennel” (178.). Bár K. Jaspers is említi a történeti Jézus és az egyház Krisztusa közti különbséget, hangsúlyozza, hogy egyház nélkül semmi sem lett volna a kereszténységből. Azt a kevés eltemetett töredéket sem ismernénk, melyből valamiként kivehető Jézus iqazi alakja (191.). „Ez a Jézus hatalmas erő a kereszténységgel szemben, mely őreá hivatkozik. Jézus dinamit. már több Ízben fel akarta robbantani egyházainak elmeszesedett-világias kereszténységét” (192.). Reá hivatkoznak a lázadók, hogy igazolják féktelen romboló kedvüket, de ugyanúgy nincs igazuk, mint a „dogmatikus-egyházi gondolkodóknak, akiket az az érdek irányít, hogy hé- zagtalanul illeszkedjék minden véglet és szélsőség a kereszténység örök és változatlan igaz- ságrendszerébe” (uo.).A lázadó és a dogmatikus aondolkodók közös mulasztása, hogy nem eléggé érdekli őket az ember Jézus történeti valósáaa, holott a filozófiatörténet sem mellőzheti Öt. Élete és műve mindenkit megragad, egyetlen qondolkodó fő sem maradhat iránta közömbös. Jézus oly naqy, hoav sem a teológia, sem a filozófia nem sajátíthatja ki egyoldalúan és kizárólag magának (205.). 3. Végkövetkeztetések Talán Heg élnék sikerült utoljára egyensúlyba hoznia Jézusban az abszolutumot és a történeti valóságot, az isteni és az emberi elemet. De ő sem tudta kibékíteni a tudást a hittel: nem elégítette ki a „ki nem elégült felvilágosodást”. Rendszerének összeomlása után a Jézus-értelmezés két filozófiailag össze nem egyeztethető formára esik szét. Egyrészt elismerik Jézust, mint „mértékadó embert", mint „eretneket és lázadót", mint „prófétát és reformátort”, másrészt elvetik a teológia interpretációját. Minél csiszoltabbá válik Jézus metafizikai, spekulatív-teológiai értelmezése, annál mélyebb szakadékot látnak az egyház és alapitója között. A ki nem elégített felvilágosodás a következő feladatok elé állítja a mai teológiát: 1. Mutassa be, hogy oly értékeket képvisel, melyek a humanizmusban nem, vagy nem kellőképpen jutnak szóhoz, hogy a keresztény hivő nem „alattvaló”, hanem szabad polgár Isten orszáqában. 2. Igazolja, hogy Jézus személye nem választható el üzenetétől és az üzenet megvalósulásának folyamatától. 3. Leplezze le az átlagos keresztény köztudat gnósztikus megváltó-képét: hogy inkább tartják Jézust a holtak birodalmából szabadult lelkek vezérének, mint az Isten országába hivatalos emberiség fejének. 4. Mutasson rá, hogy a teológiai-egyházi feszültségekben még mindig az a harc folytatódik, melyet az újszövetségi közösségek vívtak a gnósztikus ideológiával arról, hogy másvi200
