Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: A Jézus-kérdés és korunk filozófiai gondolkodása
TANULMÁNYOK Nyíri Tamás A JÉZUS-KÉRDÉS ÉS KORUNK FILOZÓFIAI GONDOLKODÁSA Hogyan látja Jézust a modern ateizmus, humanizmus és marxizmus? Az önként kínálkozó válasz roppant egyszerű: senki sem kifogásolja Jézust, A valláskritikusok nem azt róják fel a keresztényeknek, hogy Jézus követői, hanem, hogy nem elég jó követői. Nyomban megváltozik a helyzet, amikor a krisztológia kerül szóba. Nem csupán azért, mert e területen eltérnek a teológiai nézetek is, azért sem, mert filozófiailag mindmáig megoldatlan, hogy miként tükröződik Jézus emberi tudatában isteni személye és küldetése, hanem azért, mert itt már a követésről kell dönteni: hajlandó-e valaki azonosulni Jézus önfelfogásával és levonni a megfelelő gyakorlati következményeket. Nem kisebb gond a történelmi kereszténység és a názáreti Jézus kiábrándító különbsége, melyet még mindig az A. Loisy-nak tulajdonított mondás fejez ki legtalálóbban: Jézus Isten országát hirdette és jött helyette az egyház. Egyre nyilvánvalóbb viszont, hogy ha nem alkalmazkodott volna a kereszténység a világ „okosságához és törvényeihez", akkor aligha őrizhette volna meg az örömhír jelentőségét az egész világ számára. Jézus radikális üzenetének és az emberi középszerűségnek a kiegyezése nemcsak sajnálatos kompromisszum, hanem éppen e kettősség adja a keresztény kultúra sajátos lényegét és dinamikáját. Úgyhogy legalább annyira kérdéses, mint amennyire jogos kijátszani a keresztények kudarcát az Alapító ellen, vagy az egyházak mai elégtelenségéből következtetni Jézus üzenetének elégtelenségére. 1. Hegeltől Marxig Korunk filozófiája Hegel rendszerének felbomlásával kezdődik. Következésképpen a mai gondolkodók Jézus-felfogása nem érthető hegeli vonatkozásai nélkül. 1.1 G. F. W. Hegel 1795-ben írt „Jézus élete” című munkája még csak erkölcsi eszményként ábrázolja Jézust, aki a kereszten kiengesztelte Istent a világgal.1 De nem oldja fel az ellentmondást Jézus alakja és a kereszténység pozitív megjelenése, az egyház között, mely ekkor még „az emberek megvetésének intézményesített rendszere".2 Már jénai írásaiban megnyilvánul azonban szentháromsági szemlélete. A „Bevezetés a történet filozófiájába" berlini előadásokban pedig úgyszólván mai értelemben különbözteti meg a történeti Jézust a hit Krisztusától.3 A hit tárgya nem a történeti Jézus, hanem az örök Krisztus, aki a Szentlélek kiárasztásá- val él tovább a keresztény közösségben. Krisztus az abszolút eszmének külsővé-világivá válása a természetben. Emberként „Isten mása”, ámde nemcsak mása: „Krisztus megjelent —• egy ember, aki Isten, és Isten, aki ember; ezzel béke és kiengesztelődés jött a világba”/' A megbékélés előfeltétele, hogy Isten ne varázslatosan, ne kívülről avatkozzék bele a történelembe. Nem rohanja le az emberiséget, hanem mikor „az idő beteljesedett, volt ama szellem megjelenése, hogy Isten elküldte Fiát" (572). „Ez azt jelenti, hogy a szellemi világ tudatosan fölemelkedett azokhoz a mozzanatokhoz, amelyek a szellemi öntudat fogalmához tartoznak... és fennáll a szükséglet a mozzanatok egyesítésére, az igazságban való felfogásra” (uo.). Krisztusban Isten mozzanataként tételeződik a véges szellem: „így tehát az ember maga benne foglaltatik Isten fogalmában, s ezt a bentfoglalást úgy lehet kifejezni, hogy az ember és az Isten egysége tételezve van a keresztény vallásban” (581.). Á merőben morális vagy pusztán történetkritikai szemlélet „szellemtelenül" nézi Krisztust: „Ha Krisztus csak kiváló, sőt bűn nélküli egyén és csak ez akar lenni, ez tagadása a spekulatív eszme képzetének, az abszolút igazságnak” (584.). Döntő fordulat Krisztus halála: „Isten meghalt, Isten halott — ez a leg rettenetesebb gondolat, hogy minden örök, minden Igaz nincs, hogy Istenben magában van a tagadás; a legnagyobb fájdalom, a teljes menthetetlenség érzelme; minden magasabb rendű föladása kapcsolódik hozzá. A folyamat azonban nem áll 196
