Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: A Jézus-kérdés és korunk filozófiai gondolkodása
meg itt, hanem átfordul: Isten ugyanis visszanyeri magát ebben a folyamatban s csak ezt jelenti Isten halála. Isten halála újból életre kel”.5 Isten a történelem és az emberiség érdekében vállalja a tőle teljesen idegen rosszat és gonoszát. Jézus halála mint a végtelen abszolutum végessé tétele, megszüntetve emeli magasabb szintre a természet végességét. A nagypénteki tragédia a negativitás megszüntetője és a kiengesztelődés középpontja. így válik számára szemléletessé Krisztusban a vallás fölemelése a filozófiába. Hogy aztán e fölemelés megszünteti-e a vallást, avagy meg is őrzi, nem világlik ki egyértelműen. Baloldali követői mindenesetre emiatt tekintették megszűntnek a vallást. Hegelnek Krisztus a kezdet, ahonnan eljut a Logoszhoz és a filozófiához, D. F. Strauss, B. Bauer és L. Feuerbach szemében pedig a lerombolásához. Istent, mint az elidegenített emberi tudat kifejezőjét, föl kell számolni. 1.2. L. Feuerbach és K. Marx, D. Fr. Strauss és B. Bauer az ember Jézust kívánják bemutatni. Megfosztják természetfeletti dicsfényétől és újból ráadják rongyait, melyekben Galilea poros útjain vándorolt. Jézus életének történelmi kutatását nem pusztán történelmi érdeklődésük irányította, hanem az igény, hogy a dogmákkal vívott szabadságharcukban segítőre találjanak a történelem Jézusában. L. FEUERBACH másként gondolkozott. Nem kutatja a történelmi Jézus kilétét, nem keresi, hogy mennyiben különbözött a „valóságos, természetes Krisztus” a „csinált, vagy természetfelettivé vált” Krisztustól. „Sőt inkább elfogadom ezt a vallásos Krisztust, de kimutatom, hogy ez az emberfeletti lény semmi más, mint a természetfeletti emberi kedély terméke és tárgya”.6 Krisztus tehát kivetítés, a külsővé vált emberi tudat. Már abban is megnyilvánul kizárólagosan emberi jellege, hogy emberi érzelmei vannak, hogy szeretni és szenvedni tud, hogy meghal. A kereszténység felbomlását befejezett ténynek tekinti, mivel sem a Szentírás, sem az egyházatyák, sem a reformátorok eszméi nem hatják többé át a keresztények életét, nem mutatkoznak meg a keresztény gyakorlatban. A kereszténység „már semmi más, csak fixa idea, mely tűz- és életbiztosításainkkal, katona- és ipariskoláinkkal, színházainkkal és természetrajzi gyűjteményeinkkel kiáltó ellentétben áll”.7 Azzal, hogy az emberek visszavették maguknak Krisztus emberi valóságát, „ellenálló erejétől” fosztják meg a kereszténységet. Ennek következtében a természet- feletti föloldódik az antropológiában, a kultusz átmegy kultúrába, az imádság munkába — oly úton, melyet K. Marx és Fr. Engels sokkal következetesebben tesz meg. A hegeli idealizmus összeomlásával megdőlt Krisztus spekulatív értelmezése. A baloldali hegeliánusok egyedül ebben az aspektusban bírálják Jézust. B. Bauer és D. F. Strauss kritikája nyomán alakult ki K. MARX és FR. ENGELS meggyőződése, hogy alig tudunk valamit Jézusról, a reá vonatkozó szövegek későbbi betoldások. FR. ENGELS több ízben kifejezi kételyét, hogy egyáltalán létezett-e a történeti Jézus, és mindössze néhány — a parasztháborúkkal és az őskereszténységgel kapcsolatos — kijelentése árul el némi rokonszenvet a korai kereszténységgel.8 K. Marx elhanyagolhatónak tartja a kérdést. Egyetlenegyszer, a párizsi kivonat-füzetekben említi Krisztust, jóllehet később áthúzza ezt a helyet. Krisztus közvetítő tevékenységét a pénz közvetítő feladatához hasonlítja és Krisztust „külsővé-idegenné vált lsten"-ként értelmezi, amennyiben nem tekinti igaz Istennek, és ugyanígy „külsővé-idegenné” vált embernek véli, amennyiben nem tartja reális embernek. „Hogy ez a közvetítő mármost valóságos Isten lesz, az világos, hiszen a közvetítő valóságos hatalom afelett, amivel engem közvetít”.9 1.3. E. Bloch és M. Horkheimer. A marxizmus klasszikusaival ellentétben E. BLOCH tőről- metszett marxista érveléssel utasítja vissza a Jézus történetiségét vitató „koholmányokat, melyeket többnyire azért találnak ki az emberek, hogy kivonhassák magukat lenyűgöző hatása alól”. Nyomatékosan kijelenti, hogy Jézus nem lehet legenda-képződés eredménye: ,,Egy gyermekhez, aki istállóban születik, nem fognak imádkozni ... Az istálló pedig igaz. Az alapító ily alacsony származása nem lehet kitalálás eredménye. A monda nem a nyomort festi meg, és egészen biztosan nem azt a nyomort, ami a gyermek egész életében folytatódik. Az istálló, az ács fia, a kisemberek között élő rajongó, s végül a bitófa — ez történeti anyagból van és nem amaz bearanyozottból, melyet a monda kedvel”.10 A Jézust övező mítoszok mellékesek: fellépésének keretéül szolgáló apokaliptikus álmok és eszkatológiai remények. A történeti Jézus számára sokkal fontosabb Isten valóságosan beköszöntő uralma, mint a liberális teológia által pusztán etikailag értelmezett Ország. Most metszi a régi alánt az új korszak; ennek az ádventnek hirdetése teszi mérhetetlenül veszedelmessé a názáreti prófétát: „Ez a Jézus veszélyes volt. Ő ellene és eszkatológiai radikalizmusa ellen jött létre — és nem okvetlenül félreértésből — a zsidó felső körök és a római elnyomók érdekszövetsége. Ennek a körnek szemében egyáltalán nem ártatlan rajongót feszítettek keresztre, hanem a meglevő világ átértékelőjét és a másik, Úristen és elnyomás nélküli világ nagy példamutatóját”.11 Jézus programja nem jámbor gyomorbetegeknek szánt langyos tej; ő kiköpi a langyosat. Egyetlen szava sem illik bele a kialakult társadalmi rendbe, legkevésbé a hegyi beszéd. 197
