Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám
latot kell tartania: nem azonosítottuk-e olykor túlontúl az egyházat, annak berendezkedését, emberi és korokhoz igazodó szemléletét magával Jézussal, az ő akaratával és az ő evangéliumával? Nem voltunk-e olykor némi triumfalizmus megszállottái, azt tartva, hogy az egyház mindig és minden megnyilatkozásában Krisztust és az ö szavát tanítja, hirdeti? Nem vettük-e birtokba, nem sajátitottuk-e olykor ki Krisztust olyan mértékben, hogy közben elfeledtük: mi vagyunk az övé, az ö tulajdona, az ő nyája, mi vagyunk a vezetettek és ő a pásztor. — Vajon az egyház, a krisztushivők közössége valóban Krisztus evangéliumának szellemében és annak mércéje szerint élt és él-e, vagy olykor túlontúl saját gyarló, emberi elképzelései, igényei szerint formálta és formálja életét, alkotja törvényeit, adja parancsait, előírásait? Mindannyian tudjuk, hogy ezek a kérdések és a röviden fölvetett problémák csak felvillantásai a kérdések és problémák mögött meghúzódó egyetlen nagy kérdésnek: egyházunk jelen korszakában, a kereszténység mai órájában vajon úgy kívánjuk-e megoldáshoz, feloldáshoz vezetni a krízishelyzetet, hogy táborokra ősziünk, — pl. konzervatívok és progresszívak táborára, — hogy továbbra is a megoszlás állapotát tartósitjuk-e vagy még fokozzuk is, vagy ... és még sorolhatnám az alternatívákat: vagy pedig keresztény létünk alapjára és lényegére, Jézus Krisztusra mutatunk rá? — Ha krisztushivő keresztényeknek merjük nevezni önmagunkat, akkor habozás nélkül kell elismételnünk az Apostol szavát: ,,A lerakott fundamentumon, alapon kívül, mely Jézus Krisztus, senki mást nem rakhat" (1 Kor 3,11). —■ ,,Egyházunk, kereszténységünk mai krízise végső soron a Krisztus-hit krízise." (Walter Kasper) — A krisztushit nem más, nem lehet más, mint lelkiismeretes és meggyőződésből fakadó megváltása, hogy Jézus — a Krisztus. Nem gyermekmesék alakja, nem álomlovag, nem egy a számos farizeusi szőrszálhasogató törvényfabrikáló közül, nem ... nem ..., hanem a Názáreti Jézus, az Isten küldötte, a Lélektől felkent Messiás, a világ üdvössége, megváltónk és emberi történelmünk eszkatológikus beteljesitője. Rudolf Bultmannak egyik gondolatára szeretnék emlékeztetni, a jeles tübingeni biblikus, Gerhard Lohfink konkretizálásában: Az Újszövetség szövegeit, melyek az imákról szólnak, sohasem leszünk képesek helyesen megérteni és kifejezni, ha magunk nem imádkozunk. — Azokat az elbeszéléseket, melyek a bűnök bocsánatáról szólnak, sohasem fogjuk felfogni és megfelelően értelmezni, ha magunk soha nem vágytunk még Isten megbocsátó irgalma után. — Jézus kijelentését: Ahol ketten-hárman az én nevemben gyűlnek össze, — soha nem fogjuk jól felfogni és magyarázni, ha magunk még nem éltük át, hogy mennyi örömet és gazdagodást jelenthet a krisztushivők meghitt együttléte. — És soha nem fogjuk az Újszövetséget, de annak egyetlen gondolatát sem meggyőződéssel elfogadni, hittel magunkévá tenni és megváltani, ha nem leszünk élő tagjai az egyháznak. Élni pedig, valóban élni csakis az tud, az lesz képes az egyházban, aki Krisztusban temetkezett el, hogy Őbenne éljen. Akinek élő és mások felé is kisugárzó, éltető a Krisztus-hite. Krisztus nem írt semmit, nem hagyott ránk semmiféle írásos emléket, és nem is parancsolta meg, hogy írjanak róla. Ő — emberi módon szólva — nem elgondolt valamit, hanem élt, értünk és számunkra élt, — hogy megtegye az Atya akaratát. De feltette a kérdést, követelő felszólítás módján: Kinek tartasz engem, hiszel-e, hisztek-e bennem? — Csakis ebből a hitből fakadhat Krisztusról szóló hiteles szavunk, a hitet ébresztő és hirdető szavunk. Mindazt, ami csak emberi egyházunkban és teológiánkban, mindazt, ami az emberi — mindig változó, korrigáló, kiteljesülő — tudás eredménye vagy tévedése: a kritika bonckése alá vehetjük, sőt kell is vennünk. De nem csonkíthatjuk meg és önkényesen nem is tágíthatjuk hitünk tárgyát, — aki valójában sohasem volt tárgy, hanem személy: Jézus Krisztus, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, (Zsid 13,8). * * Az elkövetkezőkben — egy-két kivétellel — azoknak az előadásoknak anyagát tesszük közzé, melyeket felkért előadók az 1978. januári „Teológiai Napok" során az ország mintegy 80 teológiai tanárának adtak elő. Megemlítjük, hogy a soron következő Írások az előadásoknak csupán bővebb kivonatai. Helyszűke miatt számos részletet kénytelenek voltunk elhagyni, jóllehet a teológiával elmélyültebben foglalkozókat ezek a gondolatok is érdekelnék. — Számunkat azzal a reménnyel nyújtjuk olvasóinknak, hogy abban mindenki legalább egy-egy olyan gondolattal találkozhat, mely Krisztus-hitét, Jézus Krisztussal való személyes kapcsolatát elmélyíti. Szennay András 195
