Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 4. szám

detik, a Megfeszítettét (vö. 1 Kor 1,23). Azt, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké: az Istenember, az emberek Megváltója. Munkatársaink arra az üzenetre kívánnak — több szempont szerint — rámutatni, amely Öróla szól, mely ma is hamisítatlanul Őt hirdeti s mely mélységes meggyőződésből Űfelé kíván mutatni, vezetni. — Számunk lapjain Jézusra tekintünk vissza, arra a Jézus Krisztusra, akiről — Schillebeeckx szavával szólva — csakis mint élőről szólhatunk. Aki él, velünk él és akiről — az Ö szavára visszagondolva — hisszük, hogy egyházával van most is. Mindazokkal, akik hittel Öreá gondolnak, az Ő nevében gyűlnek össze, szavukkal, tollúkkal és tetteikkel Őt hirdetik.

Akár korunk dogmatikusainak, akár egzegétáinak kijelentéseit, szakszerű megállapításait olvassuk, egyhamar szembeötlik, hogy nem is olyan könnyű hitelesen szólni Jézus Krisztusról. Arról, aki az volt, aki valóban volt, aki úgy élt, ahogy valóban élt, aki azt mondta, amit valóban mondott, akivel az történt ,ami vele és körülötte valóban történt. Akinek örömhíre, evangéliuma valóban az, amit ő hirdetett — és nem az, amit vele kapcsolatban számos elbeszélő, tudóskodó, esetleg költői szárnyalásé, rossz, vagy talán nagyon is jószándékból, de mérhetetlen naivitásból lakadó, lelkesedő vagy kritikus ember mintegy két évezred során kitalált.

E néhány bevezető gondolatban csak utalhatok rá, hogy Jézus evangéliumát és a Jézusról szóló örömhírt rendkívül bonyolult, összetett áthagyományozó folyamat sodrásában kaptuk kézhez mi, a XX. század emberei. Alig van egy-két szó, amit az eredeti arám nyelven olvashatunk tőle vagy róla. Alig van egy-két mondat, melyet szó szerint neki vagy az első ige- hirdetőknek tulajdoníthatunk. Újra és újra átstilizálták, átformulázták azokat. Mindjárt az első generáció igehirdetői, majd az írásban is rögzítő áthagyományozok — már visszafelé pillantva, a leitámadás hitének boldog birtokában — értelmezték a szavakat, az eseményeket. Hamarosan, már az első és második generáció idején szükségessé vált, hogy az adott helyi és életkörülményekre is alkalmazzák mindazt, amit Jézustól és Jézusról tudtak, hogy — a helyi igényeknek megfelelően — erre vagy arra tegyék a hangsúlyt. Ilyen — nyugodtan mondhatjuk —• bonyolult és alig áttekinthető csatornarendszeren jutott el minden ahhoz a lázishoz, amikor már az ún. hivatalos egyház kezdte — nem kis viták során — egyre inkább maradandó formában rögzíteni a szavakat és eseményeket. Azután — mintegy másfél évezred során — olyan megóvó máz, lesték, konzerváló anyag került védő burokként az Így kialakult és tormákba öntött szövegre, hogy a legutóbbi — közel egy századnyi — időben nem kis erőfeszítésébe került a szakembereknek, hogy valamiképp megtisztítsák az ősi, mérhetetlen becsű képet a konzerváló anyag óvó, olykor szépítő, máskor némileg hamisító burkától.

Tudjuk, mindez első pillanatra többek számára zavarólag hathat. — Ami azonban változatlanul megnyugtathat, sőt lenyűgözhet minden hitét megváltó keresztényt, aki feladatként és hivatástudatból kell, hogy vállalja: az igazságot és nem a költészetet akarja hallani és elmondani a Názáreti Jézusról — és egyszersmind ami a legnagyobb biztatást adhatja az olykor bizonytalankodó, de tudományos becsületességgel a tényekkel szembenézni kívánó teológiai munkánknak is, az a következő: minden változtatás és ballaszt képtelen volt arra, hogy Jézus üzenetét elpusztítsa, hogy annak felszabadító erejét megtörje. Talán —, hogy a lenti hasonlatnál maradjak — arra a képre utalhatnék, melyet évekkel ezelőtt pannonhalmi íróasztalom fölött találtam. Szürkés, íeketés és kopott Mária-kép, a Cinquecento egyik ismeretlen művészének alkotása. A képet elküldtem a Szépművészeti Múzeumba, hogy szakértő kezek tisztítsák meg az idő porától, rárakódásaitól. Amikor a közelmúltban visszakerült a helyére, engem is és mindazokat, akik megpillantották, lenyűgözött a kép derűje, már-már ragyogása.

Jézus örömhíre, üzenete és a Jézusról szóló híradás sohasem marad mintegy mögöttünk. Még csak azt sem mondhatjuk el: hogy nálunk, velünk van. Nem, mert előttünk jár, hív és vezet — a hivő keresztény pedig — a szakkutató is — jó lélekkel csak arra törekedhet, hogy megközelítse, hogy nyomába szegődjön. Az egyház, az ún. leghivatalosabb egyház sem volt és nem is lesz sohasem képes mintegy „birtokba venni" sem Jézust, sem pedig evangéliumát. Nem volt és nem lesz képes merev és változhatatlan, kiegészítésre, teljesebbé tételre nem szoruló formulákba őt belekényszeríteni. Jézus és evangéliuma sokkalta nagyobb, mint a pápa, a püspökök, a papok és az egész egyház. Nem ok nélkül hangoztatta a 2. Vatikáni zsinat, hogy az egyház nincs, nem is lehet Isten kinyilatkoztató szava fölött, annak nem ura, azt csak alázatosan szolgálhatja. Olyannyira, hogy az egyház és annak minden tagja — a tanítóhivatal és a legtanulatlanabb hivő — az evangélium ítélőszéke elé kell hogy álljon. Az igazi, a meghamisitatlan, a jámbor költészet és legendák világából kiszabadított, a Krisztusról szóló és csakis őt hirdető evangélium ítélőszéke elé.

Ezen a ponton minden kereszténynek, elsősorban a szakteológusnak — lelkiismeretvizsgá194