Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám
„Mikor üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete megjelent —, megmentett minket.” (Tit 3,4.) Az isteni kinyilatkoztatás célja nem egyszerűen csak ismeretek közlése, nem is csupán valamiféle isteni pedagógiának nevelő eszköze, hanem Istennek szoros kapcsolatteremtése, mi több: egyesülése az emberrel. Ez a kinyilatkoztatás csúcsát akkor éri el, amikor az Ige megtestesül. Teológiánknak nincs mélyebb, gazdagabb kijelentése, teológus és hivő keresztény ember nem mondhat ki többet és nagyobbat, mint ezt: Verbum caro factum est — az Isten örök Igéje közénk jött, testet öltött, emberré lett. — Krisztus úgy hozott számunkra megváltást, hogy megtestesülésével, életével, szenvedésével, halálával és leitámadásával Istent egészen hozzánk, minket pedig az Istenhez kapcsolt. Sőt, föltámadásával túlvezet a földi, anyagi korlátokon, elvezet az örök léthez. Mindezek után kijelenthetjük: kereszténységünk nem tanrendszer csupán, nem is erkölcsi kódex, hanem egy élő és valóságos személy, az Istenember, a megváltó: Jézus Krisztus. Az I. század vége felé a korai kereszténység egyik kiemelkedő prófétája — Jánosnak hívták — leveleket intézett a kisázsiai közösségekhez. Ezekben a közösségekben reprezen- táltan benne volt és élt az akkori összegyház, de fellelhetjük bennük magunkat mi is, a késő utókor rész- és összegyházát is. János prófétaként szólt ezekhez az egyházközségekhez, azaz nem a saját emberi bölcsességét, hanem Isten üzenetét, Jézus Krisztus figyelmeztető szavát kívánta közvetíteni hozzájuk. A Feltámadott nevében dicséri, kérleli, korholja, ítéli meg őket. Krisztus szól általa az egyházakhoz. Az efezusi közösséghez többek között ezeket írja: „Aki a hét csillagot jobbjában tartja ..., a következőket mondja: Tudok tetteidről, fáradozásaidról és türelmedről. Tudom, hogy nem tűröd a gonoszokat és próbára tetted azokat, akik hamisan apostoloknak mondják magukat, noha nem azok, hanem hazugok. Hűséges is vagy, szenvedtél nevemért és nem fáradtál bele. De szemedre vetem, hogy elhagytad a kezdeti szeretetet. Gondold meg, honnan süllyedtél ide. Térj meg, mert különben elmozdítom gyertyatartódat, ha nem tartasz bűnbánatot“ (Jel 2,1—5). — Hasonlóképp szólítja meg a többi kisázsiai közösséget — korának egyházát — Krisztus nevében, Krisztus dicséretét, feddéseit, sőt ítéletét közvetíti számukra. Mi, a XX. század utolsó harmadának egyháza, aligha tehetünk mást, mint kérjük Istent: támadjanak közöttünk újra hitelt érdemlő, az ő üzenetét közvetítő, mai feladatainkat elénk táró próféták. Talán akadnak a ma egyházában is ilyen hívó, figyelmeztető küldöttek. Talán még nem érkezett el az óra, hogy dicsérő és teddő, kitartásra és megtérésre szólító szavuk elhangozzék. De talán már mégis szólnak, sőt kiáltanak is, szavuk azonban ma is — akárcsak egykor — pusztába kiáltó szó marad. Jelen számunk írói nem tartanak rá igényt, hogy — miként régen János, a pátmoszi látnok — súlyos szavakat intézzenek az olvasókhoz. Egyre azonban vállalkoznak, mi több, hivatásból fakadó kötelességüknek érzik, hogy vállalják: Jézus Krisztusról szólnak, őt hir193
