Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: Az Istenről való tanúságtétel "módszere" - és Jézus
küldetéséhez? A Fiú életének lényegéhez tartozik, hogy egy az Atyával és egy a Lélekkel. A Fiú tanításának lényegéhez tartozik, hogy a Szentháromság a szeretet Istene, az egység Istene. — Ezért a Fiú nem is jöhetett volna más céllal az emberek közé, mint azzal, hogy szüntelenül az Atya akaratát teljesítse, s így tanúságot tegyen az Atyával való egységéről.— Jézus imádkozott az egyház egységéért, mert ahol egyenetlenség van, ahol szakadások vannak, ott feszültség keletkezik, ott nincs szeretet, ott nincs Isten, ott nincs a Lélek, az egység Lelkei — és fordítva: a világ csak ott ismerheti fel Istent, ahol Ö jelen van, ahol szeretet és egység van (Jn 17,23). — Vannak ugyan szükségszerű szakadások is (Lk 2,34; Mt 10,34; iKor 11,9 stb.): Az egyházban minden nagy megújulást szakadások is kísértek. De a világ ilyenkor sem a szakadásból, hanem az azt követő még nagyobb egységből ismerte fel Krisztust! Jézus az eukarisztiában mint az egység szentsége — jele és megvalósítója — maradt közöttünk: Az eukarisztikus lakoma — az egy kenyérből és egy kehelyből való részesedés — egyrészt jelzi összetartozásunkat, másrészt megvalósítja azt, hogy sokan egy testté lesznek Krisztusban (1 Kor 10,17). — Az eukarisztiával, az egység szentségével nem lehet egyesülni úgy, hogy mi magunk ne azonosuljunk azzal, amit a szentség jelez, azaz ne vágyjunk arra, hogy mindnyájan egy testté legyünk, eggyé legyünk Jézusban. Aki így egyesül az eukarisztiával, abban megvalósul Jézus ígérete: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne” (Jn 6,57). S aki „bennem marad, az bő termést hoz" (Jn 15,5). Vajon mire vágyhat másra a keresztény, mint a „bő termésre?” Az egység azonban kritikus pont is a keresztény életben. Maga Jézus felnyögött az engedelmesség súlya alatt: „Atyám, ha lehetséges múljék el e pohár” (Mt 26,39). — A szeretet áldozatokat kíván. Olykor azt kívánja, ami a legnehezebb, hogy saját akaratunkról mondjunk le mások kedvéért (1Kor 6,7). — Ez az elv az egyház közösségére is érvényes: az egyház tagjainak is késznek kell lenniök arra, hogy lemondjanak saját elképzelésükről az egység kedvéért. Krisztus „szabályozta" az egyház rendjét s így megadta azt az eszközt — apostolainak és utódainak személyében —, amely által az egyház egységének meg kell valósulnia. — Amikor Krisztus emberekből álló egyházat alapított, amikor emberek közötti egységet kívánt közösségében, akkor embereket kellett vezetővé tennie, hogy egyházának egysége konkrét valóság lehessen. De amikor embereket tett elöljárókká, akkor azt is tudnia kellett, hogy ezek az emberek nem lesznek minden esetben szükségképpen a legokosabbak, a legszentebbek, a legkorszerűbb evangelizációs módszerek szakemberei ... És az egyház egysége mégis csak velük egységben valósulhat meg; az egység Lelkének vezetésére is csak a velük való egységben számíthat bizonyosan a keresztény, mert Isten őket tette elöljárókká az egyházban. Nem térünk most ki arra a sok részletproblémára — a jogos kritika, a helyes dialógus, a kollegiális struktúrák stb. problémáira — amelyeket az egység, illetve az engedelmesség, és a keresztény szabadság, illetve a nagykorúság kérdése felvet, s amelyeket ma sok oldalról elemeznek a teológusok. Bizonyos azonban, hogy minél jobban elmélyül az egyház a szeretetben és a jézusi egységben, annál teljesebb lesz Isten szentsége, azaz Isten jelenlétének és szeretetének jele és megvalósítója a világban, mert annál teljesebben él benne Isten, s annál láthatóbbá válik benne Isten jelenléte (Jn 13,35). Vagyis annak, aki vágyik arra, hogy a világ megismerje Krisztust, vágynia kell az egyház egységére. S mindazoknak, akik evangelizációs módszerek után kutatnak, rá kell jönniük, hogy a legelső „módszer" —■ amelyet maga Krisztus fogalmazott meg ilyen értelemben — az egység, mert a világ éppen ebből ismeri meg Istent (Jn 13,35; 17,23). Ez konkrétan azt jelenti, hogy a Krisztusról való tanúságtételt életcéljául tűzött kereszténynek különösen késznek kell lennie arra, hogy — ha egyes szélsőséges esetekben erre van szükség — az egyházi elöljáróival való egység érdekében legjobbnak tartott evangelizációs módszereiről is lemondjon (hacsak kifejezetten nem ellenkeznék ez Isten akaratával), éppen abban a biztos tudatban, hogy a legjobb evangelizációs „módszer” maga az egyház egységének munkálá- sa. „Ezzel az alázatossággal és engedelmességgel válnak hasonlóvá Krisztushoz — mondja a zsinat a papokra vonatkozóan, de érvényesen minden keresztényre —, hiszen ugyanaz a lelkűiét van bennük, amelyik Krisztus Jézusban volt, aki szolgai alakot öltött, kiüresítette magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fii 2,7—9) (Papság 15.). — S ezt abban a biztos tudatban tehetik, hogy Krisztus életét élik: Krisztusét, aki ugyancsak „belehalt az Atya akaratába", de így valósult meg általa a megváltás, — így ismerte meg a világ Isten végtelen jóságát. SIMON MÁGUS KÍSÉRTÉSE Simon mágus — amint az Apostolok Cselekedetei írja — pénzt kínált az apostoloknak mondván: „Adjatok nekem is olyan hatalmat, hogy akire ráteszem a kezemet, az elnyerje a Szentlelket" (ApCsel 8,20). — Simon emberi eszközökkel akart isteni erőket — magát Istent, a Szentlelket — megszerezni. — De végül is mit vétett Simon? Hiszen ő csak jót akart! Isten öröméből, Isten Leikéből kívánt minél többeket részesíteni. — Péter éppoly kemény szavakkal feddte meg őt, mint amilyen páratlan keménységgel 190
