Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: Az Istenről való tanúságtétel "módszere" - és Jézus
utasította őt is valamikor rendre Mestere, amikor Péter emberi logikája alapján ki akarta kerültetni vele a szenvedést és a keresztet: „Takarodj előlem, sátán, mert emberi mádon és nem Isten tervei szerint gondolkodói" (Mt 16,23). Isteni erők megszerzésére vágyni emberi eszközökkel, Istenről való tanúságtételre vágyni emberi módszerekkel —, a keresztény élet egyik legnagyobb kísértése és félreértése: az „emberi gondolkodás” félreértése. De ha elkezdünk „Isten tervei szerint gondolkodni” és cselekedni, akkor a Lélek által megvilágosodhatnak előttünk Isten titkai. S akkor, ha a Krisztus szerinti gondolkodás kezdetben keménynek is tűnik, ha az eszerint való cselekvés a világtól való elszakadásnak is tűnik, mégis nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy nincs mélyebb kapcsolat a világgal és az emberrel, mint az, amelyet Jézus élt; és csakhamar világossá válik az is, hogy nincs hathatósabb „módszer” az Atyáról való tanúságtételre, mint a Jézussal egyesülő élet — Isten akaratának, Krisztus keresztjének, az emberekért odaadott életnek, és az egyház egységének szeretete és választása által. Tomka Ferenc „A legmélyebb és még mindig feloldhatatlan konfliktus egyházunkban és a mi püspökségünkben is az ún. konzervatívok és haladók között áll fenn. Ha helyesen látom, mind a két csoportot ugyanaz a kérdés és gond vezeti. Nevezetesen: hogyan lehet az áthagyományozott hitet napjainkban úgy élni és úgy hirdetni, hogy a régi igaz hit fönnmaradjon, és ezt a hitet mégis úgy fogadják, hogy az a mában valóban fölszabadító erejű, az embereket megváltoztatni képes hit legyen. Ezt az alapkérdést a két csoport tagjai különféle módon válaszolják meg. A konzervatívok ellenfeleik szemére hányják, hogy felelőtlen destrukciót végeznek. A haladók viszont azzal vádolják ellenfeleiket, hogy értelmetlen aggódással csüngenek a régin. Mindkét csoport a másikban látja az egyház és a kereszténység legnagyobb veszedelmét. így azután konfliktusra, polarizációra kerül sor; ez a folyamat oly mély lehet, hogy az egyes csoportok követői egymással nem beszélnek, egymást tudomásul sem akarják már venni. — Tudjuk, hogy ezek mögött a nézeteltérések és viták mögött más-más teológiai szemlélet húzódik meg. De az is sajnálatosan tapasztalható, hogy az ellentét számos hivő, pap és világi számára zavart, bizonytalanságot kelt. Napjainkban talán épp az elbizonytalanodottak és tanácstalanok száma a legnagyobb egyházunkban. Ezek az emberek érzik ugyan, hogy az egyháznak új utakat kell keresni, hogy ez szükséges is, — azt azonban már nem tudják, hogy mihez tartsák magukat, mire is építsenek. Akadnak olyanok is, akik kritikátlan módon minden újat elvetnek. Mindenesetre ezen az úton a hitben való elbizonytalanodásuk csak növekszik, az emberek lassan céltalanná és kedvetlenné válnak. Mindennek nyomában jár a félelem és a rezignáció. Vajon mit lehet, mit kell az ilyen helyzetben tenni és tanácsolni? A legfontosabb, hogy nem szabad elveszíteni a reményt és a bizalmat, nem szabad elfelejteni, hogy az egyház mellett ma is az a Lélek áll — vezetőként és őrzőként —, aki az első időkben is ereje és éltetője volt az egyháznak. Már az első keresztények között is akadtak ilyen aggodalmaskodók, nyilván ezért olvashatjuk a 2. Timóteus-levélben: .Isten nem a félénkség lelkét, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.’ (1,7) És ugyanebben a szellemben mondotta XXIII. János pápa: Akinek hite van, az nem remeg. Azt nem zavarják meg az események, az nem pesszimista, az nem veszíti el az idegeit.” Részlet Wilhelm Kempt limburgi püspök 1972-es nagyböjti pásztorleveléből. 191
