Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: Az Istenről való tanúságtétel "módszere" - és Jézus
ment át a köztudatba, —■ sőt vele szemben inkább a Kempis által Is — ugyan éppen elvonult szerzetesek számára szánt tanácsként —• idézett vélemény uralkodott: „Amennyire lehet kerüld az emberek társaságát", kerüld a világi dolgokat; mert „valahányszor emberek között voltam, kárommal tértem vissza" (Krisztus követése I. könyv 10,1; 20,5). Korunkban viszont az Istennel folyamatosan egyesülő élet, a szemlélődés utáni vágy egészen új és elemi erővel tör fel széles tömegek körében. — „Ma az egyház kibontakozásának abban a szakaszában vagyunk — írja Voillaume —, amelyet a szemlélődésnek minden eddiginél tudatosabb és egyetemesebb elterjedése jellemez a keresztények egész nagy közösségében ... Vannak olyan körülmények, amikor a keresztény úgy érzi: sarokba szorították. Vagy szemlélődő lesz vagy megszűnik keresztény lenni.” — Különösen a Krisztusról tanúságot tevő aktív életben sejtik meg sokan, hogy ez nem valósítható meg az Istennel való bensőséges egyesülés nélkül. — Ebből is érthető, hogy korunkra egy sajátos „világi" — világban élő — szemlélődő lelkiség jellemző, amelynek „felfedezése" döntő jelentőségű az aktív életet élő keresztények, világiak, szerzetesek vagy papok számára. Ez az aktív-kontemplatív lelkiség nem új gondolatokra, hanem elsősorban a Szentírás talán legtöbbször idézett kijelentéseinek egyikére alapul: „Amit egynek tettetek a legkisebb testvéreim közül, azt nekem tettétek” (Mt 25,40). —■ Ami mégis új ebben a lelkületben, az a szavak abszolút komolyanvétele. Tehát komolyanvétele annak, hogy személyesen Krisztussal találkozhatunk minden embertársunkban; személyesen neki végezhetjük minden munkánkat, tettünket. — Ilyen értelemben mondják Foucauld atya kis-testvérei, Teréz anya nővérei vagy a tokolare lelkiséget élők, és az ő lelki útjukat járó százezrek, hogy „számomra minden egyes személy Krisztus; és minthogy csak egyetlen Jézus van, az a személy (akivel éppen találkozom) az egyetlen személy számomra a világon abban a pillanatban"; hogy „az Oltári- szentségben a kenyér színe alatt kapjuk meg Jézust, a nyomornegyedekben pedig a megtört testben vagy a gyermekekben láthatjuk és érinthetjük Öt” (Teréz anya). S így valósulhat meg a modern idők nagy varázsa: behatolni a legmagasabb szemlélődésbe, és megmaradni elvegyülve a többiek között — ember ember mellett. JÉZUS FELTÁMADÁSA ELŐTT ÁLDOZATTA LETT ÉRTÜNK A Krisztussal egyesülő élet nagy titka a kereszt (1Kor 1,22—24). A kereszt Krisztus egész tanúságtevő életének és megváltásának kulcsa. Krisztus tanúságtevőjének élete is csak a keresztben találhatja megoldását: a keresztig engedelmes, áldozattá lett Krisztusban, — aki feltámadt. Jézus szerette az embereket (Tit 3,4), ugyanakkor egész életét mégis végigkísérte a magány osság. Magányos volt családjában, ahol még anyja sem értette egészen (Lk 2,50), magányos rokonságában, amely véglegesen félreértette (Mk 3,21), magányos falujában, magányos népében, magányos értetlen apostolai körében. „Ti innen alulról vagytok, én felülről vagyok" (Jn 8,23) — mondja, utalva arra, hogy miért nem jöhet létre a teljes azonosulás közte és környezete között. — Jézus egész életét az emberekért adta, mégis egész életét végigkísérte a visszautasítottság. Visszautasítás a názáretiek részéről, visszautasítás a csodákban részesült tömeg részéről, visszautasítás a zsidóság részéről, visszautasítás a nép vezetőinek részéről. — És félreértések, vádak, rágalmak, üldözések a legváltozatosabb formában: Megkapta az őrültség, az ördögtől megszállottság, az istenkáromlás, a lázadás és a trónkövetelés vádját egyaránt! — Jézus a legtökéletesebb tanúságtevő volt, s életének végén mégis a kereszt áll, és minden előző munkájának összeomlása. — Ez a Jézus azt mondta, hogy „a tanítvány nem lehet különb mesterénél”; „ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak, s ha a családatyát Belzebubnak hívták, mennyivel inkább a házanépét" (Mt 10,24).— De ugyanakkor Jézus mégsem volt magányos, mert szerette az embert, s mert egy volt az Atyával. Visszautasítottságában sem volt soha kétségbeesett, és a kereszten sem, mert ott is tudta, hogy az Atya akaratának teljesítése a feladata, mert ott is áthatotta lényét az Atya és az emberek iránti szeretet, s a biztonság, hogy életáldozata életet és feltámadást szerez az egész világnak. — Ezért lehet Krisztus követőjének is alapélménye az öröm, mert van értelme életének, van értelme szenvedésének, hiszen részese a megváltásnak (Kol 1,24). Az evangelizáció útja tehát Krisztus útja. A Krisztus örömét továbbadni akaró kereszténynek tudnia kell, hogy életének és tanúságtételének dialektikája ugyanaz lesz, ami Krisztusé volt. Egyrészt egyre teljesebb egyesülés az Atya akaratával és Krisztussal a kereszten át, másrészt „párhuzamosan" egyre teljesebb találkozás a Feltámadottal és a feltámadás gyümölcsével. Egyrészt sikertelenségek, visszautasítások és összeomlások, másrészt — „maga sem tudja, hogy hogyan” (Mk 4,26) —• elmélyülések, megtérések és Lélek-kiáradások, talán ott, ahol a legkevésbé várta volna (Jn 3,18). ISTENT AZ EGYHÁZ EGYSÉGÉBŐL ISMERI FEL A VILÁG „Atyám legyenek ők egy, amint te bennem vagy és én tebenned" — imádkozott Jézus főpapi imájában. — Miért volt olyan fontos Jézus számára ez a „legyenek egy", és mennyiben tartozik hozzá Jézus tanúságtevő 189
