Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: Az Istenről való tanúságtétel "módszere" - és Jézus
gálatra szorulnak, a pápa parancsára a népesedés, a család és születés tanulmányozására alakult bizottságnak adtak át, hogy munkája végeztével a pápa hozza meg a végleges döntést. Mivel ez a tanítóhivatal feladata, a zsinat nem szándékozik konkrét döntéseket javasolni (GS 51.). — A döntést az enciklika meghozta, a bizottság többségének véleménye ellenére. — Ha a pápa a hagyományos tanítás ellenére döntött volna, akkor sem lehetne őt tévedéssel vádolni. Nagyon sok érv állott döntése mellett, de ugyanannyi lehetett volna ellenében is. Ma a nő termékenységi ideje meghosszabbodott, a gyermekhalandóság a civilizált országokban lecsökkent, az emberiség szaporodása viszont rendkívüli módon megnövekedett. Ezek a körülmények nagyobb felelősséget helyeznek az egyházra és a szülőkre is. Az ember ma másként értékeli önmagát —• felvetődik a kérdés, miért ne lehetne ura a biológiai folyamatoknak is? Az egyház emberi intézmény is, azért szem előtt kell tartania, hogy mindig az adott életformára alkalmazza törvényeit, de úgy, hogy hűséges maradjon isteni küldetéséhez. Pfeiler János AZ ISTENRŐL VALÓ TANÚSÁGTÉTEL „MÓDSZERE” — ÉS JÉZUS Aki egyszer megsejtette Isten nagyságát, az örömhír örömét, az szeretné átadni mindenkinek ezt az örömöt; és eszközöket keres, módszereket, amelyek segítségével minél többen, és minél hamarabb megsejthetnék „Isten felfoghatatlan gazdagságát”. Sokan készek arra, hogy filozófiát tanuljanak vagy teológiát, szociológiát vagy pszichológiát, csoportdinamikát vagy ha éppen az látszik célravezetőbbnek, gitározást. — Vajon kifogásolható-e ez a buzgalom? Nem érdemel-e sokkal inkább dicséretet? Hiszen a 2. Vatikáni zsinat újra és újra figyelmeztet arra, hogy ismerjük és értsük meg a világot, amelyben élünk; hogy használjuk fel a lelkipásztorkodásban a szociológia és a pszichológia eredményeit; hogy tanuljunk meg a kor nyelvén beszélni, a kor jeleit használni, mert csak így leszünk érthetőek a mai világ számára; hogy tanulmányozzuk a mai világ szellemi áramlatait, és kitartóan keressük az apostolkodás és a lelkipásztorkodás új útjait (Egyház a mai világban 4; Papság 13,22; Papképzés 20; Világiak apostolkodása 31,32 stb.). Nyilvánvaló, hogy az egyháznak, a keresztényeknek minden eszközt meg kell ragadniok az evangéliumról való tanúságtétel elősegítésére. Éppen ezért az egyházban szükség van emberekre, akik a teológiával vagy a filozófiával, a társadalomtudományokkal vagy az egyéb embertudományokkal, s általában a lelkipásztorkodás, illetve a hitről való tanúságtétel útjaival foglalkoznak — hiszen erre a munkára valóban ismételten buzdít a zsinat —, de ezek a tudományok mindig csak másodlagos eszközök lesznek a Krisztusról való tanúságtételben. —• Hiszen az Örömhírről való tanúságtétel lényege maga a Krisztussal egyesülő élet: Az Atyáról csak maga Krisztus, csak maga a Lélek tud tanúságot tenni; és azok, akik átadták életüket Istennek, mert bennük Krisztus, illetve a Szentlélek él és működik (iKor 2,10—15). De vajon miért kell most e minden keresztény által ismert gondolatokat feszegetni? — Mert úgy tűnik, hogy korunk sem mentes a tanúságtétel nagy kísértésétől vagy félreértésétől. S e kísértés mintha a „hivatalból tanúságtevő életformát" választóknál — apostoli elkötelezettségű világiaknál, szerzeteseknél, papoknál — még erősebb volna! — Mintha Krisztusról akarnánk beszélni Krisztus nélkül; vagy ha nem is nélküle, de mégsem „általa és vele és benne”. Úgy tűnik, hogy gyorsulva változó világunk igényeire figyelve sokszor szinte beleszédülünk a legmodernebb lelkipásztori eszközök keresésébe. Eszközöket keresünk ahhoz, hogy Krisztusról, Krisztus jelenlétéről, Krisztus öröméről tanúságot tegyünk, és elfelejtjük napról napra újra és teljesebben átadni életünket — gyengeségünket, elégtelenségünket — Krisztusnak, aki jelen van, s aki egyedül képes arra, hogy megadja nekünk az Ű békéjét és örömét; aki egyedül képes arra, hogy tanúságot tegyen Istenről mibennünk. A KETTŐS HŰSÉG CSAPDÁJA. Annak, hogy nem tudjuk — gyengeségünktől telhetőén sem! — teljesen átadni életünket Krisztusnak, gyakran nagyon is emberi gyökere van. J. Loew atya, aki éveken át dolgozott egyszerű munkásként — munkáspapként — a marseille-i dokkmunkások között, s aki később a „Hit iskoláját” vezetve férfiak és nők százait készítette fel az evangelizációs munkára, a „kettős hűség csapdájának” nevezi a kísértést (8,62—68). A keresztény Krisztus parancsa alapján hű akar maradni korához, embertársaihoz, s közben úgy érzi, hogy egyes alapvetően evangéliumi magatartásformák korszerűtlenné váltak, következőleg ma nem követhetőek. „NE A LÁTHATÓRA, HANEM A LÁTHATATLANRA . . ." Krisztus egész élete — és így az egész Krisztust követőt Krisztussal egyesülő élet — első látszatra telve van értelmetlennek, eredménytelennek tűnő, a „józan” gondolkodástól távol álló magatartásformákkal! A szeretet, a 186
