Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 3. szám - OLVASÓK FÓRUMA - Magyar Ferenc: Az egyház legfőbb gondja a második ezredfordulón

és utón is imádkoznak, hetenként egyszer-kétszer valamilyen formában a családi hitoktatásra is alkalmat találnak a szülők (legalábbis a hitoktatásra járó gyermek felkészülésénél), vasárnap —■ együtt vagy külön-külön — részt vesznek a szentmisén, a szülők figyelemmel kísérik a gyermekek időközi gyónását. Az esztendő liturgikus ritmusa, az egyes ünnepkörök jelentésének átélése megjelenítődik otthon is (és nemcsak az ünnepi ételrendben). A Szentíráson kívül még sok más kifejezetten vallásos könyv is található a könyvespolcon, az újságok és folyóiratok között ott vannak a katolikus sajtótermékek is. Kereszt és szentkép az ágy fölött, magnószalagokon vagy hanglemeztárban egyházzenei művek, stb. Minek soroljam tovább?

Egy ilyen családi környezetben minden bizonnyal szinte automatikusan is átörökíthető

— természetesen a külsődlegességekkel egybehangzó őszinte szülői példamutatás esetében

— egy vallásos életvitel „házi” kerete. Egy olyan vallásos életforma és életvitel, amelyet később — bizonyos változtatásokkal, korszerűsítésekkel — a majd szülőkké lett gyermekek szintén tovább tudnak adni. De ez még valóban csak az a keret, amelyet a mai ötvenesek és hatvanasok szinte észrevétlenül és természetes folyamatként örököltek szüleiktől, abban a korban, amikor nemcsak a keresztény családok belső légköre, hanem az egész élet, a társadalom, a környező világ is természetesnek tartott és változhatatlannak fogadott el. (Ma azonban már nincs így, sőt csaknem ellenkezőleg van. De az sem biztos, hogy a fentebb leírt „legjobb" esetben a keresztény életrendnek — és napirendnek — ezt a keretét magá- tóiértetődő és ellenkezésnélküli természetességgel fogadják el a gyerekek.)

A nehezebbje még csak ezután jön: a keresztény tanítás átadása. Mert igaz, hogy a keresztény tanítás lényege nem változott, de alaposan megváltozott a közeg, amelynek a keresztény tanítást átadni hivatottak vagyunk. Mindenekelőtt annak a világnak a levegője, hangja, érzékelő rendszere, látásmódja változott meg, amelybe a mai ember beleszületik. És mintha már a születés előtti időben — az anyaméhi létben — is óriási változások történtek volna: egy egészen másfajta emberke jön ma a világra, mint akárcsak ötven évvel ezelőtt. Mintha már egy eleve megváltozott világképet, érdeklődést, még a tudatalattinak is egy racionálisabb állományát hozná magával. Megkérdeztem egy gyermekpszichológust, aki igazat adott annak a megfigyelésnek, hogy a ma született gyermekek lényegesen kevesebbet hordanak magukban az ámulatból, a rácsodálkozásból, abból a kissé ijedt eltűnődésből, amivel például a mi gyerekeink egy ketyegő zsebórát hallgatni tudtak. Mintha sokkal kevesebbet igényelne a mai világrajövő a titkokból, titokzatosságokból, az ámulásra és csodálkozásra késztető rejtelmekből.

Erről van tehát szó: bármennyire is úgy hiszem és érzem, hogy birtokában vagyok a keresztény tanításnak, az igazi kérdése az átadásnak, hogy mennyire tudom bemutatni ezt a tudásanyagot, a befogadó érdeklődésének, a benne már meglevő jelfogó-rendszerek érzékenységének megfelelően. (A gyermeki értelem—érzelem—lélek eme „jelfogórendszere” csaknem annyi változáson ment át az utóbbi fél évszázadban, mint a fotótechnika.) A tanítás átadásának ezzel a kérdéshalmazatával vannak elfoglalva mai tankönyvszerkesztőink, közöttük a hittankönyvek szerkesztői is. De a legjobban szerkesztett mai hittankönyvek is mit sem érnek azoknak a hitoktatóknak a kezében, akik nem hiszik el, hogy alaposan megváltozott a gyermeki lélek jelfogó-rendszere, akik az újonnan megjelenő hittankönyvek mellé nem készítik el saját maguk és hitoktatói munkájuk állandóan javított és átdolgozott kiadását. Mert egymagában akármelyik tankönyv — így a hittankönyv se — nem állja meg a helyét az átadásban.

Keresztény életrend, keresztény tanításrendszer. — Tegyük fel, hogy mindkettőnek átadásában sikerrel munkálkodtunk. De együtt a kettő is úgy omilk össze, mint egy kártyavár az első adandó alkalommal, a krisztusi hit kötőanyaga nélkül. Egyáltalán: átadható-e a hit? A mi saját, megalapozottnak, értelmesnek, használhatónak tartott személyes hitünk? Igen is, meg nem is. Valami igen, valami nem. Esetleg kevesebb vagy több a miénknél. Ez már Isten kegyelmének dolga. Abban azonban, hogy Isten kegyelme mennyire lesz hatékony az örökösök életében: döntő szerepük van azoknak, akik oz átadás felelőseinek érzik magukat. Hogyan lett személyes tulajdonom a hit; első igazi megtérésem és a többinek történetét el tudom mondani gyermekemnek. Arról is tudok beszélni neki, hogyan töltötte be ez a hit egész életemet, hogyan adott értelmet létezésemnek; milyen vergődések árán lett véremmé és el- alkudhatatlan „örökségemmé”. De az elbeszélés, az élmény még annyira megragadó tolmácsolása sem tapasztalat. Sokféle tapasztalatot tudok átadni az életben másoknak, de a hit tapasztalatai teljesen magunkra szabottak, senki más nem részesíthető benne általam. A segítségemmel igen.

Mi ebben a legnagyobb segítség, amit másoknak nyújthatunk?

173