Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Tanúságtétel, vallási élet. A keresztény tanúságtétel
magatartásé kereszténnyel találkozunk, valahogyan mindig ott lappangónak a háttérben az elveszíteni nem akart élet „zug-számitásai”; a marokban szorongatott élettől lesz az egész oly szürke, esetleges, erőtlen. Igen, az illúziók lehervasztanak, eltorzítják a lélek nemes arányait, elszívják az életerőt, mint a fagyöngy. Sápadt, nem evilági, túlbeszélő, édeskedő, agyon-virágozott, locsogó vallásosság üli meg a lelket. Ebben aztán gyökeret vernek a hiedelmek, babonás ijedtséggel fogadja az eseményeket, türelmetlenül esdekel anyagi javakért s vacogva hadarja el száz meg ezer imádságát, élt élete rovására. Ebből a vallásosságból aztán kiszorul a csönd — ragyogó s mély, szótlan tartalmaival —, a kedvesség, a másik ember iránti kezdeményező szeretet, s az Istennek oly kedves, tiszta, személyes emberi jelenlét. „Isten" ilyen körülmények között beszűkül egy Összemaszatolt, megkopott és hibás festmény körvonalai közé, s Krisztus valami hamvas gyöpön lépkedő látomássá finomodik, mely inkább delejes, mint vakító világosságú, s ha megszólal, inkább sejtelmes, mint nyílt beszédű; aligha van köze a Föltámadotthoz. És az a finomkodó fantom-Krisztus finomkodó hivőt szül. Voltaképpen egymást szülik. Egymás: áltatják valami önmagában gomolygó és kialakulni képtelen bálványimádás ráolvasásaival, egymást táplálják neurotikus vágyak és beteljesülések álmaival, s a nagyon is ingatag hit rebbenékeny félelmével. Ha az ilyen lelket akár a legszelídebb értelem lassan és óvatosan önmagára akarja ébreszteni, riadtan húzódik vissza csigaházába vagy hisztérikusan védeni kezdi — hamis — tudatának túldíszített építményeit; az ilyen reagálás már eleve tévedést sejtet. Hogyan is fejthetné ki tisztító, rendező, világosító erejét a szentség ebben a lélekben, mikor tulajdonképpen újra kellene kezdenie benne minden élő tevékenységet? Ez a lélek nem is vágyódik erre, helyesebben, nem erre vágyódik. Az erő számára — tudattalanul is okkultista szimpátiával — mindig fenyegető. Mindentől azt várja, hogy illúzióit, s csakis azokat táplálja, hisz érzi, mily gyöngék. Ezek az illúziók hálózzák be intim szféráit is, ahol az emberismeret, a döntés, a mérlegelés, a szerelmi élet, a tudás, a hit rétegződik, s mind szomorúan csorba, sérülékeny, gyümölcstelen. S ha gyümölcsökkel is, véleménytelenül alárendelt állapotban, az alázatosság látszatában. Az ilyen lélek imádsága mintegy önmisztika. Könyörgése hűbéri. Halmozza áldozásait, nem hagyva időt arra, hogy Isten Magja újra és újra megteremtse növekvő s változó fényerejű sugár-zónáit a lélekben, velük rendezve a pókhálós rendetlenséget, velük világítva a pincei sötétben. Gyónásaiban egy kockáztatni nem merő, felelősségtől meghátráló, ijedtségében fölgyorsult lélek nyugtalanságai fejeződnek ki, aki alapjában véve nagyon is elégedetlen mindazzal, amit kap s megérdemel; igazi bánatához nincs kellő mélysége, kellő mélység híján cselekedetei s mulasztásai nem vetnek — valódi, tehát drámai — árnyékot vagy ha igen, lehetőleg kerüli az ilyen „tér-élményt". Istentől való elhagyatottságot nehezen tűr, fut, siet bármi csekély fényért, s talán sosem tudja meg: Isten igazi fénye sötét, vagy csak igazi sötétben fényes. Mindez azután párosulhat vaskos naturalizmussal is, sőt, legtöbbször párosul is. Ez esetben a kép annyiban módosul, hogy a vékony vallási fedőréteg alatt nem delejes, álomi várakozás bújik meg, hanem nagyon is tudatos, evilági nyerészkedési vágy, úrhatnámság, hatalom kicsiben és nagyban, a jó s tartós emésztés szeretete, követelőző ösztönélet; ezt a sárhoz hasonló talajt aztán hogyan világítsa át a kegyelem sugara? A „nehéz” testiségre vállalkozó élet alapjaiban mond ellent minden szelleminek, nemcsak a vallásnak; nem játékos, hanem élveteg. Érdeklődése súlyosan átlagos, és tulajdonképpen — vallásos máz alatt —• is egyetlen törekvése, hogy jól egyék, igyék, öleljen, aludjék, sok pénzt keressen, legyen hétvégi háza; ha egy nemzet építésére is alkalmatlan, mert gyógyíthatatlanul kispolgári, hogy lenne alkamas Isten országának építésére? Ha a keresztény ember „fölgazdagodott” a mágiás önmisztika, meg a testiség lim-lomjaival, a szentség ereje, mely szegénységre, rávárakozó ürességre áhítozik, eltávozik tőle. ünnepe nem ünnep, csupán bájol- gó fecsegés eszem-iszommal körítve, csilingelő, operetti estélyeken. Hogyan kellene? Egyedül Jézus Krisztus a megmondhatója. De van neki egyháza, és egyházának tanítása. Mely azonban olvasatlanul, ismeretlenül, a szellemi-lelki restségben megállapodottaknak nem nyilatkozik meg. Minden bizonnyal ismerni kell a megismerhető szent írásokat. Könyveket, élettörténeteket, ajánlásokat, szent elveket. El kell fölöttük töprengenünk. Időt kell adni ezeknek s magunknak, hogy találkozzunk, összeölelkezzünk, mint újraéledő személyes őseinkkel. Csak egy saját mélységében eltöltött életnek van lassan fölgyülemlő, külsőbelső tapasztalata arról, hogyan gyarapszik a lélek; de hogy mikor gyarapszik, az titok marad, mert ha alszunk, ha napjainkban semmittevőnek gondoljuk magunkat, talán épp 147
